a farmok, ahol élek

ByeAlex. Kedvesem. nem tudom, miért ő nyert, nem is akarok erről beszélni. aki esetleg még nem hallotta a számot, szerintem pótolja. azt gondolom, hogy a szövegből pontosan kiderül, milyen is a szerelem valójában. nem az, amit általában annak hiszünk - az összetartozás nevében birtokló, a féltés nevében zsarnokoskodó, a szeretet nevében a másikat bezáró energiarablási projekt és hatalmi harc. a valódi szeretet elfogadó. szabadon enged, mégis megóv. felfekhetsz a hullámaira, sodródhatsz vele, miközben tudod, hogy jó irányba haladsz. bárhol is legyetek, akármilyen távol is egymástól, nem kérdés az összetartozás és az sem, hogy bármilyen tempóban is haladtok egymás felé, biztosan összetalálkoztok, és örültök majd egymásnak. puha ragyogás és a szíved dobbanására hangolt dallamok, jól eső vibrálás. egymás teljes elfogadása. boldog vagyok, hogy egy olyan dal, ami erről szól, ilyen sikert ért el. újabb csodálatos bizonyítéka annak, hogy folyamatban van a változás. nem, nem gondolom, hogy a dalszerző ezt gondolta. ezt én gondolom így, ezzel belépve a ByeAlex-jelenséggel foglalkozók sorába.:)

mindenki furának tartja ezt a srácot. bár ez nem lep meg. szerintem fáklyavivő. ufónak nevezik, furcsának tartják. mivel megnyert egy dalversenyt, "a semmiből előbukkanva" - juj, ki ez, honnan került ide, hogy lehet ez - most lehet vele foglalkozni. most rendben van, hogy más. és persze jönnek az olyanok, hogy "milyen helyes fiú lennél a sapka meg a szakáll nélkül". ez a "szeretlek, de". ennyit az elfogadásról, és a lényeglátásról. jelenleg a világ egymás durva korlátozásáról szól. egyébként meg amit a srác itt leír, az csillagos ötös, érdemes elolvasni.

az ittlét engem a fent leírtak átélésétől foszt meg. szóval,tiszta pillanataimban Kedvesem van, nem tisztákban meg ez:

légyszi, nyugtassatok meg, hogy nem csak én szoktam magam zenére sajnálni! mindenesetre, ha valaki rajtakap, hogy ezt a számot hallgatom, nagyon kérem, pofozzon fel.

azt mondják, hogy ha félsz valamitől, akkor éld meg azt a dolgot, menj bele, keresd. én rohadtul félek egyedül lenni. úgy mondjuk a sötét szobában is, messze mindenkitől, meg az életben is - barátok meg szerelem nélkül. de aztán Ausztráliába is kimentem, és igen, ismertem JoJot, de a dolog igazán jó, felfedezős, felismerős, feléledős része akkor kezdődött, mikor eljöttem tőle Sydneyből, és kikötöttem Cairnsben.

szóval most, hogy kicsit vágyom is rá, hogy egyedül legyek, ha összejön, elvonulok kicsit. mert azt ugye nehéz lenne kivitelezni, hogy gyorsan leélem az életemet egyedül, hogy túljussak ezen a parán. ha távol vagyok mindenkitől, egy üres faluban, az úgy általában egyedül vagyok állapot is meglesz.

igen, iszonyú ijesztő az a kép, hogy egyedül kell letolni ezt az életet. mert bárki bármit mond, számomra az nem normális. az ember társas lény. nekem a továbblépés mindig is nehéz feladat volt, konfliktuson, veszteségen, kellemetlen változáson: tudom magamat sokáig rágni. néha tényleg elgondolkozom azon, hogy mi rosszat csináltam, komolyan, szerintem ennyi vétkem nem lehet, hogy mindig a szar jusson. ezt az írást Müller Pétertől úgysem olvassátok el, szóval itt van belőle egy bekezdés:

"Szeretethiányos világban élünk. Azt kevesen tudják, hogy a társtalanság és az elidegenedés alapvetően nem a másokkal való kudarcaink eredménye, hanem az önmagunkkal való rossz viszonyé. Elfelejtettük, amit a régi nagy korok és tanítók tudtak még, hogy ketten élnek bennünk: van egy kifelé néző, csakis a saját érdekeit látó, önző egónk - és van egy Benső Énünk, aki sohasem felejtette el, hogy mindenki a testvére, a sorstársa, és egy vele."

hiányzik az az ember, ami kint voltam most nem csodálom, hogy nincs mellettem senki - csak faszokat vonzok be úgyis, mert én is egy fasz vagyok. baromságokat csinálok. szóval jobb nem is próbálkozni, amíg itt vagyok. hiába tudom, milyen az ideális létforma számomra, mégis úgy élek most, ahogy. hja, el kéne fogadni ezt is. nagyon sok a tanulnivaló. beszéltem Bonnieval. az mindig helyre ráz kis időre. teljesen egyetértek vele abban, hogy ha abban a környezetben vagy, ahol anno úgy szocializálódtál, ahogy, ahol beletanultál a szerepeidbe, ott nehéz másképp másképp érezni és viselkedni, mint ahogy megszoktad és elvárják tőled. ezért fontos a helyváltoztatás.

"you cant expect yourself to grow when you're constantly surrounded by everything that you associate with the past. so trust yourself. and grow on your own first. the happier you are. the happier the one you attract will be." imádom ezt a csajt.

hamarosan 30 leszek. Húg 25, Apu 60 lesz idén, utóbbi életkort anyám már februárban betöltötte. kerek számok éve ez. a gyerekkori barátnőm, Vica pedig megházasodott. a nagy buli majd augusztusban lesz, Egerben, most Bécsben volt a polgári. én voltam a tanú. a március 14-15-i hóhelyzet kissé átírta a forgatókönyvet, de 18-án már:

Vica kontyot választ, aztán inkább úgy dönt, hogy fantasy hősnőnek áll

a kis cetlit a táskájában hordja

a 15-i hóhelyzet után egy kis havaseső már tényleg nem állíthatta meg

bőgtünk, igen

öröm, boldogság :)

papírok rendben

csoportkép rendben

:) <3

szeretik egymást nagyon. akkor is, ha az ő kapcsolatuktól én különbözőt szeretnék, és nagyon másképp képzelem el az életemet, örülök, hogy boldognak látom ezt a csajt. kellemesen végigbőgtem az esküvőt ott az első sorban, ahol jelen állás szerint először és utoljára ülhettem, hahaha.

ezek -  a szülinapok és az esküvő - például olyan események, amiket meg kéne várnom itthon. de őszintén, ha lenne lehetőségem, azonnal felülnék egy Indonéziába tartó gépre. Vica Bécsbe költözik, Sári Linköpingben, Ami Párizsban, Bori Berlinben él, Kata hamarosan vagy Hawaiin vagy valahol Ausztráliában köt ki. a barátaim közül tehát sokan már nem itthon laknak. ah, irigylem őket. kis gyakorlatokat csinálok, hogy érezzem, hogy nem vesztem el önmagam, hogy nem zárult be a kapu, aminek már voltam a túloldalán, de a hazajövetellel mintha visszatuszkolódtam volna... ide. a kutyával például működik a telepátia. van remény.

és ezt nézzétek, milyen blogot találtam: http://urbanherbalist.blog.hu. városi herbalány, kivitelezhető megoldásokkal, gyógyszerek helyett, ajánlom a bazsalikomról szóló bejegyzést - leginkább magamnak.:) és vennem is kéne egy bazsalikomot.

ma pedig Asaf Avidan koncert a Müpában, juhú!

először is, szeretnék ajánlani egy cikket: Marina Abramovic:The Artist is Present, a videóval együtt. légyszi, olvassátok el, nézzétek meg, ígérem, megéri azt a 7 percet.

szóval. a húgom lediplomázott a jogon. öröm, boldogság.:) Húg ráadásul nem csak a család gyerekei közül elsőként szerzett diplomát, de történelmi tettet is végrehajtott: elintézett egy családi fotót. mármint olyat, amin mind rajta vagyunk, Apu, Anyu, Öcs, Húg, én. vicces. és akkor a manifesztációról és a gondolat teremtő erejéről: Hugedli belőtte magának, hogy milyen környéken, milyen jellegű ügyvédi irodában, milyen fizetésért, milyen feladatokat szeretne végezni. hétfőtől megy próbaidőre azon a környéken, egy olyan irodába, pont annyi fizuért, pont olyan lehetőségekkel, amit szeretett volna. mindezt másfél hétnyi álláskeresés után. mert kigondolta, mit szeretne, persze meg is volt hozzá a kellő tapasztalata, alapja, és nem akart engedni az elképzeléseiből. ennyi. céltudatos doktor Lilla.:)

Öcs, Apu, Húg, Anyu, *

Reni, Öcs, Anikó, Keresztanyu, Apu, Lilla, Zsuzsi, Anyu, Réka, *, Kinga, Manó, Berta, Lili

Húg gengszterrepperesen örül

Berta, Réka, Lili, Lilla, Kinga, Zsuzsi, Zoli

a diplomaosztója előestéje sajnos elég rosszul sikerült, akkor tetőzött a fulladásos kis szórakozásom, a hazatérésem után (illetve a hazatérés felett érzett stressz miatt már az ausztrál út legvégén) kiújult asztmám - aminek az az oka, hogy úgy érzem, nem élhetem itt a saját életemet.

mert ugye itt valahogy mindenki meg akarja nekem mondani, hogyan éljek, mi kell az életemhez, mit gondoljak, mit egyek, mit ne gondoljak, mit gondoljak másképp, mit érezzek, hogyan érjek el célokat, amik nem is az enyémek. 13 éve hallgatom, milyen hülye vagyok, mert nem eszem húst. örök életemben hallgattam azt, hogy miért úgy öltözöm, ahogy, az már megint mi rajtam, hogy' nézek ki. meg hogy ez a zene ez milyen szar már. ha épp' szeretek valakit, akkor azt hallgatom, hogyan is kéne viselkednem vele, ha épp' már nem szeretek, vagy engem nem szeretnek, akkor azt, hogyan és milyen határidővel felejtsem el, na meg, hogy milyen szkilleket mikorra illene már magamra szednem. egyszerűen felfoghatatlan számomra ez - megvan a saját elképzelésem a világról és a feladataimról, és én például soha senkinek nem mondtam azt, hogy ne egyen húst, vagy gondolkodjon másképp a világról. igaz, olyat mondtam már, ha valaki lehülyézte magát vagy negatívan állt valamihez, hogy azt ne tegye, mert akkor a negatívra programozza magát. de ez mindenkinek a maga döntése.

a pánikrohammal kísért, többórás fulladásos szerencsétlenkedés közben segítséget kértem valakitől, az egyetlen segítséget, ami tudom, hogy hatásos lett volna: hogy kicsit elmehetek onnan, ahol vagyok, és meghallgat egy olyan ember, aki ért engem. de ezt a segítséget nem kaptam meg, ami nem javított a helyzetemen, úgyhogy végül az ügyeletisek jöttek meg a vénás hörgőtágító. azért innen nézve már kicsit vicces, hogy ennyire bele tudom lovalni magam ilyenekbe. főleg úgy, hogy tudom ebből az állapotból a kiutat. és nem, az nem a gyógyszer vagy az agyturkász.

arra segített rájönni ez az eset, hogy tényleg egyes egyedül én tudom megoldani a dolgaimat, és ennek jó esetben akkor is mennie kell, ha mondjuk épp' senkire nem számíthatok (ami persze olyankor szomorú), valamint arra, hogy én pontosan azt csináltam valakivel, amit a környezetem csinál velem: megpróbáltam jobban tudni helyette, hogy mi a jó neki, erőszakosan segíteni. erre mondta azt Dóri, aki az allergiámat kezeli, amikor ezt a felismerésemet elmondtam neki, hogy "na ugye, hányszor mondtam már neked, hogy ne birtokolj". pedig ahogy más is, én is tudom, mi a jó nekem, kijelöltem a céljaimat és a saját tempómban haladok feléjük. amilyen segítségre szükségem van, azt megkeresem magam, ezért járok az allergiámmal energiakezelésre, ezért próbáltam ki a pránanandit. (utóbbi amúgy nem jött be, mármint nem maga a kezelés, hanem azok, akik csinálták: egyrészt nem figyeltek rám, ez látszott abból, hogy a többször egyeztetett időpontra nem volt ott a kezelésre az, aki végezte volna, abból, ahogy hiába mondtam el bizonyos dolgokat vagy válaszoltam a kezelőm mondandójára, meg se hallotta, amit beszéltem, csak mantrázta tovább az okosságokat, illetve azzal jöttek, hogy majd ezt meg azt kinevelnek ott belőlem. mert ők is jobban tudták, mint én, hogy mi a jó nekem.)

ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nekem aztán nem kell segítség senkitől, vagy nem fogadok el tanácsot, véleményt, és nem lehet másképp gondolni a dolgokat, mint ahogy én gondolom. csak általában, van egy határ, illetve szerintem jobb, ha megpróbálunk valóban figyelni egymásra és olyasmivel segíteni, olyat adni, amire a másiknak tényleg szüksége van. ehhez persze nézőpontot érdemes váltani.

hát, csinálok hülyeségeket, meggondolatlanságokat, szó se róla. de végre újra ott tartok - ami a hazajövetelem után megszűnt, elmúlt egy időre, sajnos - hogy átgondolom a dolgaimat, elemzem őket, és tanulok belőlük. örülök ennek, kezdek magamhoz térni. az Ausztráliában megismert magamhoz. és dolgozom azon, hogy a saját magam által kitűzött időre a vágyott helyen legyek. persze nyilván jó lenne ezúttal már nem egyedül. pozitív program, pozitív program!:) (és ilyenkor mindig eszembe jut, ahogy az Eat, Pray, Love-ban az egész életét hátrahagyó Julia Roberts találkozik Balin Javier Bardemmel. salallalalla.:))

azt már a múltkori posztban is meg akartam említeni, hogy mennyire vicces, hogy olyan emberek is észreveszik a jelenleg zajló nagy változást, akik viszonylag kevéssé nyitottak az.. huh, nem tudom, "ilyesmire". pl.: valaki arról beszélt nekem, hogy december 21. óta valahogy "mindenki meg van hülyülve": nem elégedett a munkájával, új munkahelyet, esetleg új területet keres, nem találja a helyét. de vannak még ilyen jelek. jó ez. szóval, don't lose your faith in humankind:

na, és még jó dolgok: régi arcokkal jó találkozás, meglepően pozitív hangulatú, illetve nagyon hasznos beszélgetések, új barátság kezdete, és Nagyszékely. lementem Ancsiékkal oda a telkükre. bográcsoztunk, sóskát ültettünk, szőlőt metszettünk, kirándultunk a kocsmába, láttam őzikét, nyulat és sast, megismerkedtünk a nagyon vicces trófeakereskedő szomszédjukkal, fát hasogattam, amit imádok, örültünk nagyon a csillagoknak, amikből rengeteg volt, és búra-szerűen vettek minket körül, és a Holdnak is, amiből csak egy volt, az viszont narancsvörösen ült az ég alján. wow. és akkor ráébredtem, hogy a városból kicsit sok. de már megtaláltam a megoldást, hogy hogyan meg hova szabaduljak ki egy kicsit belőle, remélem, összejön. majd megírom.

csipkebogyó; KO, bográcsozós Ancsi + Balázs; a hagymát is fejszével vágtam

peace.

na jó, mégsem az volt az utolsó poszt, amiben azt írtam, hogy az az utolsó poszt. :)

először is: aki azt akarja, hogy ebben az országban maradjak, az adjon nekem koncepciógyártó, stratégiatervező, szövegírói munkát, sok pénzért! aki nem akarja, hogy az országban maradjak, vagy csak szeretné, ha nagyon jó lenne nekem, az adjon pénzt, hogy elhúzhassak indonéziába! a repjegyre elég, majd kerítek melót.

következő lépésnek meg valaki végre már az utamba lökhetné az emberemet. mert tényleg rohadtul UNOM a béna kapcsolatokat, a szakításokat, a falakat, az őszintetlenséget, illetve azt megkapni, hogy milyen szeretnivaló, szeretetre méltó lány vagyok, miközben nem szeretnek. (a minap, mikor nem tudtam aludni, valamelyik csatornán az éjszaka közepén leadták a "minden végzet nehéz" c. filmet, és hát ugye keanu reeves szép, nézni kell - ebben mondja jack nicholson diane keaton-nek, hogy "erica, te egy szeretnivaló nő vagy" - nagyot nevettem ezen, igen, tudjuk, megtanultuk már, nincsenek véletlenek.)

na, de ami elég jó a legutóbbi szakításban, hogy megkönnyebbültem. sokkal felszabadultabb vagyok. újra tudok pozitív lenni, pedig ez a képesség, attól féltem, teljesen kiveszett belőlem. az utóbbi hetek, de inkább hónapok iszonyú rosszul teltek, semminek nem láttam semmi értelmét, nem volt kedvem igazából semmihez, dolgoztam azon, hogy jó legyen a kapcsolatom. amit visszagondolva tök feleslegesnek tartok. nem látom, mi értelme volt ennek a fél évnek. legalábbis az elmúlt két hónapnak, azon kívül, hogy szarul érezzem magam attól, hogy nem tudom, mi a baj, hogy mit tegyek még - mert együtt lenni jó, de az azon kívüli időben csak aggódom. na jó, talán az volt az értelme, hogy most átgondolom ezt is. és látom azt, hogy igazából csak az történik, ami várható volt: megváltozik az életem, néhány ember eltűnik belőle, változik a munkám, stb. bár az igaz, hogy egyelőre olyanok tűnnek el, akikről nem gondoltam volna, hogy ekkorát csalódok majd bennük, míg más barátoknak meg, akiket kb. látni sem akartam, miután hazajöttem, meglepően jó a közelükben lenni.

furák a kapcsolatok az életemben. egyszer voltam szerelmes. bármire képes lettem volna érte, tényleg, bármeddig elmentem volna. valahogy így (valójában nem egészen így, de épp' meghallgattam a gecigránátísott flourtomi verziót, így aztán...), jó nyálas, hejj:

pedig valami ilyesminek kellett volna lennie (egy kis sunshine-lollipops-and-rainbows-zal megdobva):

de vége lett. és nem tudom elképzelni, hogy lesz még olyan érzés az életemben, mint az volt. innen nézve elképzelhetetlennek tűnik. és azt sem tudom, hogy akarom-e, képes vagyok-e még rá. nem értem, miért kellett azt éreznem anno az első randin, hogy össze lettünk kötve, egymásnak szánva, és ha lesz gyerekem, annak ő lesz az apja? igen, ez most sablonosan hangzik, de nagyon érdekes, végtelenbe vezető pillanat volt az akkor: benne volt az egész hátralévő életem. az ausztráliában megtapasztalt, újfajta bizonyosságom első megnyilvánulása volt. amiatt a hülye pillanat miatt nem értem a történteket, és amiatt nehéz leszámolnom ezzel. minek van ilyen érzés, ha nem igaz? azt hiszem, az jobb, ha csak leszámolok vele, és bízom benne, hogy egyszer talán majd megértem.

életem 3 legjobb hónapja után (= ausztrália) tehát életem két legszarabb hónapja jött. oké, ez túlzás, mert voltak cifra dolgok az elmúlt majdnem 30 évben, de azért ez dobogós. viszont most, hogy már nem a sötét kis vermemben vackolok, és kicsit kitisztult a fejem, át tudom gondolni a jó dolgokat is, amik velem történtek, látom az előremutató jeleket, meg magát az utat is végre, újra - mégsem vesztettem el, mégsem vesztem el. van például új felfedezésként olyan csodálatra méltó ember az életemben, akit a munkám révén ismertem meg, látok fejlődést pár hozzám közel álló emberen, újra működnek a kreatív energiáim, hímzek, imádok főzni, és rájöttem, hogy amikor a legelkeseredettebb vagyok, akkor is csak bele kell néznem a szemembe a tükörben: az végleg megváltozott, már mindig zöld. (ausztrália előtt színváltós volt, leginkább barna, ritkán zöld.) ez jelzi azt a változást, amin keresztülmentem.

jaj, és van új szuperképességem. pár napja elalvás előtt, mikor becsuktam a szemem, mindent láttam magam körül, tisztán. csak más színekben, mint nyitott szemmel. igen, tudom, lehet erre mondani, hogy a szoba emlékképe, csak képzelődöm, bla-bla-bla. de én szerencsére megtanultam, hogy az ember bármire képes. csukott szemmel látni tehát teljesen normális. oké, beismerem, eléggé megijesztett ez az élmény, ezért gyorsan véget vetettem neki. pedig izgalmas. csak nem akarok olyasmit látni, amitől félek. mert van olyan. de annak eddig csak a hangját hallottam.

a lényeg, hogy kicsit kell még nem itt lennem - nem tervezem, hogy örökre elmegyek, de leginkább azért nem , mert nem tervezek ilyen hosszú távra, főleg, hogy jó hosszú ez az életem.

ugye:

szóval tényleg úgy van ez, hogy nagyon mélyre kell guggolni, hogy aztán magasra lehessen ugrani. tudjátok, fel: csillagokat markolászni, meztelenül futni az unikornisokkal versenyt a távolabbi szivárványig, meg felhőbundában salsázni Ken babával a Szaturnusz tornácán. life's fun, csak ezt kell megtanulni

ezt pedig már a bejegyzés megírása után találtam, szervesen nem tudom beilleszteni, csak idebiggyesztem a végére. nagyon kifejező (igaz, az az "egy nekünk mindig kettőt jelent" annyira nem tűnik logikusnak). balogh béla beszél sokszor arról, mennyire beszédes a magyar nyelv, amúgy. lássuk: "a legfontosabb elem az univerzumban a SZERelem, az EGY nekünk mindig kettőt jelent: ezért csak EGYütt lehet! ne feledjétek: a szerETET, a gyűlÖLET."

egy hónapja , hogy hazaértem. ideje megírnom a blog befejező posztját.

az utolsó napok Sydneyben jól teltek, találkoztam Céline--nel, akivel láttunk koalát a Darling kikötőben az akvárium-viaszmúzeum-vadállatpark komplexum bejáratánál (na jó, csak a fenekét láttuk), fényképezkedtünk Leo DiCaprio viasszobrával, többször megpróbálkoztam a napozással a parton, de mindig borús volt az ég, megvettem az ajándék Tim-tameket, rávettem magam (vagyis JoJo vett rá), hogy megkóstoljam a Vegemite-ot, ami tényleg nem volt jó ötlet, JoJo segített elintézni, hogy legyen vega menüm a repülőn, volt nagy előkarácsonyi/búcsúbuli, láttunk dupla szivárványt, pink-lila naplementét, vacsiztunk együtt mind - JoJo, Jim, a jelenlegi lakótársak, Meredith és Danni, a volt lakótárs, Cat, meg én - és elmentünk a Blue Mountainsbe.

Blue Mountains igazán különleges hely, hatalmas sziklákkal, (rengeteg turistával), nagyon meredek és hosszú lépcsőkkel, a világ legmeredekebben futó siklójával, vízesésekkel. tökéletes lezárása volt a kintlétemnek az a kirándulás.

The three sisters; meg a nővérek alatt; pá-pá-páfrány; indiánosdi; félúton; Jim & JoJo a világ legmeredekebb siklóján, Flat Rock chill out

az utolsó napokban az allergiám mellett a jó öreg fulladás/nemkapoklevegőt is előjött. nagyon nem örültem neki, nyilván.

még kaptam egy leckét a féltékenységről, nagyon intenzív és demonstratív volt: JoJonak van egy barátnője, Blau (mindenki a vezetéknevén szólítja, amúgy Leeron), aki az első pillanattól utált. amikor először találkoztunk, beültünk valahova Jimmel és JoJoval, akkor nem, hogy nem szólt hozzám egész este, de rám sem nézett. ez a lány egy iszonyú negatív valaki, sugározza a rosszat, kellemetlen a közelében lenni. zsarnokoskodik (vagy csak zsarnokoskodni próbál) JoJo felett, minden programjavaslata egy kötelezvény. gyakorlatilag minden egyes jelentkezése kiakasztotta JoJot, amit elég rossz volt látni. Blau az a lány, akire remekül illik a penészvirág kifejezés. és ez sajnálatos. leginkább sajnálatot érzek iránta. láttam róla pár régebbi, néhány évvel ezelőtti képet, amin egy kifejezetten csinos, kedves mosolyú ember volt, és JoJo elmondása szerint a személyisége is más volt. nem tudom, mi változott, a reakcióiból, a tetteiből arra tudok következtetni, hogy bele van esve JoJoba, és erővel próbálja őt magához kötni. na, az elutazásom előtti bulin remekül hozta a formáját, JoJot csicskáztatta, ha hozzászóltam, nem válaszolt, megjegyzéseket tett rám JoJonak. gusztustalan volt. magamra ismertem benne. a féltékenység elég nagy mumusom. ez tényleg olyan dolog, amivel csak magadra haragítani tudod azt, akit féltesz, annyit érsz el vele, hogy megundorodik tőled. na, ennyit erről.

szóval, elindultam haza. a mindennel együtt majdnem 40 órás út alatt összesen 4-5 órát tudtam aludni, izgultam, hogy milyen lesz itthon. hat órát a Heathrow-n töltöttem, ahol elkezdtem nézni a Touch című sorozatot, amit Gergő ajánlott a visszaútra. ez helyrebillentett. újra a kint tapasztalt érzéssel voltam tele, könnyű voltam, boldog és bizakodó. maga az a tény, hogy ez a sorozat létezik, bizonyítéka annak, hogy a változás elkezdődött, hogy mindenütt jelen van. és akkor tapasztaltam, hogy bár jól hangzik az az Akkezdet Phiai sor, hogy a "valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene", de nem igaz. mert van. és ha hallod, akkor suhansz, lebegsz, vibrálsz.

ééééés egy jó órás késéssel megérkeztem Budapestre. a reptéren ez várt, és persze egy csomó ölelés, meg egy kis pezsgő:

akkorisferihegy

jó volt mindenkit újra látni. és azóta is jó, hogy körülöttem vannak ezek az emberek. és mégis, amint hazaértem, állandósult a fulladás, a nehéz légzés, már az első nap ért egy negatív élmény - a boltban beledobtak valamit a táskámba - aztán újabbak és újabbak. de: valaki azt mondta nekem, hogy a blogom alapján úgy gondolja, hogy én gyakorlatilag elhatároztam, hogy szar lesz itthon. ami gaz, és nagyon gáz. és nem igazán rázódtam vissza. Ádival gyakorlatilag nem beszéltem. mármint csak úgy voltam mellette. és arra vártam, hogy pár napra elmenjünk ketten, távol a várostól kettesben legyünk, egymásra koncentráljunk, és visszataláljunk ahhoz, amink akkor volt, mielőtt elutaztam. nem így alakult, kaptam egy jó nagy pofont (képletesen, természetesen) tőle, ami felrázott, és ráébresztett, hogy most már ideje hazaérnem, összeszednem magam, mert kicsúsztak a dolgok a kezemből. szóval hasznos volt. és most jó.

karácsonyi vacsi; Ádibádi; Visegrád; szilveszteri muri Amival

nagy lezárásokat élek amúgy, a legnagyobb változás, hogy kiszálltam a fesztiválkommunikációs csapatból, egy majdnem 5 éves ciklust lezárva. helyet kell adni az új kezdeteknek. ideje újraépíteni a kis életemet, az új ismereteimmel összhangban. sok negatív dolog történt, értek csalódások, olyan is, amin nehéz túltennem magam. de ezekkel is kezdek lassan valamit.

egyébként azt vettem észre magamon, hogy sokszor a régi berögződéseim szerint reagálok dolgokra, aszerint a szerep szerint, amit elvárnak tőlem, azon a módon, amit megszoktam. már az adott pillanatban is tudom, hogy valójában nem azt a reakciót akarom adni, mégis úgy teszek, ahogy évekig tettem.

ami a jövőmet illeti, az önkénteskedés és a non-profit szféra tűnk most vonzónak. hosszútávon ez a cél -  mivel egymás után jöttek az erre mutató jelek, úgy látom, ez az utam.

ja, és még egy dolog, ami fontos: chateltem Fabioval, kérdezte, milyen itthon, én pedig elsírtam, milyen rossz, ő pedig annyit mondott, hogy egy dologgal legyek tisztában: hogy itt szeretnek engem. és ez elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy jól legyek.

tanulság/tanács: ha akarsz valamit, mondd ki, ne várj vele. a folytonos várással csak kifolynak a kezedből a dolgok. ezt leginkább persze magamnak mondom.

egyelőre ennyi volt a farmok, ahol élek. köszi, hogy olvastátok.

december másodikán landoltam Launcestonban. a Lilydale-i német család, akiknél wwoofoltam, a városban vett fel, előtte volt időm körülnézni kicsit, a bőröndömet magam után vontatva. eléggé kicsi város, mindenki ismer mindenkit, legalább látásból. az ég olyan szép volt, hogy tátott szájjal néztem hosszú percekig.

ami eléggé zavart, hogy kijött az allergiám, mintegy 2 nappal ezelőtt az út előtt, és nem tudtam, nem tudom, mi volt az oka. persze mindenki azt mondta, hogy „Tasmániában mindenki prüszköl, mikor megérkezik, nagyon erősek a pollenek”, de mivel az allergia egy pszichés dolog, nyilván nem erről van szó.

Lilydale, ahová mentem, nagyon apró, kb. két utca. Buchingerék fent laknak a hegyen, az utolsó ház az övék. első este elvittek magukkal a barátaikhoz egy vacsorára. Deb ötvenvalahanyadik születésnapja volt, Jen és a férje voltak a vendéglátók. ott találkoztam, Libyvel, egy elképesztően jókedélyű, jófej, mosolygós, fitt nővel, aki hatvanon felül van, de simán felteker a hegyre, amin én szerintem viszonylag gyorsan kidőlnék. felajánlotta, hogy másnap elvisz a pár házzal Buchingerék alatt lakó magyar családhoz.

Jen férje, a házigazda gyógyszerész, így elhatározta, hogy ad valamit az allergiámra. mondtam, hogy köszönöm, de nem veszek be semmilyen gyógyszert. erre meg aztán különösen nem. Tudom, hogy ssegítő szándékkal, jóindulatból tette, de csak tukmálta, hiába mondtam el vagy tíszer, hogy „no, thanks, I don't take medicines”. végül a kezembe nyomta a levelet, amiben még úgy 3 szem tablette volt, hogy vigyem magammal és vegyem majd be. szerencsére Jen nagyon nem akarta, hogy elhozzam, mert neki kellett. elhiszem, hogy a pasi tudta, mit csinál, de érdemes lenne neki is elhinnie, hogy mások is tudják.:)

Liby – aki a földjén feltörő vizet árulja és gyönyörű virágokat nevel – másnap délben értem jött, és elvitt a Nagy családhoz. ők a nyolcvanas évek elején jöttek ki, elég jól tették. gyakorlatilag önellátók, van víz a földjükön, azzal termelik az energiát, vannak tyúkjaik, malacaik, zöldség, gyümölcs, például egres, ribizli és meggy. András, a fiú, aki annyi idős mint én, másnap elvitt a városba, körbesétáltuk a szurdokot, amit Bonnie ajánlott, hogy nézzek meg (és anélkül, hogy említettem volna, András felajánlotta, hogy odavisz. Igen, manifesztáció.). csodálatos hely – a folyó itt egy kis medencét alkot, aminek a mélységét nem tudták megállapítani, ezért úgy tartják, hogy feneketlen. egyszerűen nem tudtak lemenni az aljára. ekkor találkoztam végre kenguruval meg wallabyval (eddig csak távolról láttam őket), életemben először láttam, ahogy a hím páva kinyitja a tollait és táncol a nősténynek, elképesztő volt! aztán volt még vegaburger, fagyi, karácsonyi házvilágítás-spotting, késői hazamenetel. hjaj, a legjobbat majd' elfelejtettem: előző nap, mikor András hazadobott, vezettem az autóját, hegynek fel, manuális váltó, izgi volt.

és akkor kicsit a wwoofingról és a családról: az anyuka, Feli (azaz Felicitas) nagyon kedves, mosolygós, törődő. nővérként dolgozik. az apuka, alfred vicces, aranyos, bár valamiért volt bennem egy tartás irányába. asztalos. gyönyörű bútorokat készít. a fiuk, Ben a legnagyobb meglepetésemre, 16 éves kamasz létére beszélgetett velem, érdeklődő volt – tudom, az előítéletek;), de nem sűrűn találkoztam még ilyen tinédzserrel. Feli kertjét locsoltam, szüreteltem és szárításra csomóztam a fűszernövényeit, főztem, varrtam, sétáltam, kutyáztam, tojást gyűjtöttem a tyúkok alól, oh igen, a városi lány, fáztam, bámultam a tájat.

Hobartba egy Gumtree-s fuvarral jutottam el, Jacob, egy német srác vezetett. a két német lány, akik vele voltak az indulásig, most Feliéknél wwoofingolnak, mert megadtam nekik a telefonszámukat. hát így megy ez, tök jó. JoJo bevackolt a The Pickled Frog hostelbe, ami tökéletes példája volt annak, hogyan működhet jól egy olcsó backpacker szálló. amit gondoltam a borzasztó Oslo hostelben Melbourne-ben arról, hogy miként lehetne egy olcsó szállás mégis tiszta és barátságos, az itt megvolt. a kulcs a hangnem volt. nem tiltás meg fenyegetőzés, hanem kedvesség és humor. ezt amúgy nem csak a hosteleknek javaslom.

Jojoval utazni jó. tök jól ment a programtervezés, a kirándulások, evés-alvás, minden. az első estémen találkoztunk és együtt söröztünk egy német sráccal, aki iszonyúan emlékeztetett egy volt barátomra, kinézetre és habitusra is. cuki, de unalmas, meg van győződve önmaga tökéletességéről, a kritikai érzéke igen fejlett, és rossz a humora. másnap már nem akartunk vele sörözni. de teljesen odavagyok azért, ahogy az emberek ismétlődnek az letemben, mintegy második lehetőséget kapva a velük kapcsolatos tanulnivalók megtanulására.

voltunk a szokásos pénteki koncerten a Salamancán, JoJo talált magának „kis” barátot (szerintem volt vagy 60 kiló) Baloo, a hostel kutyája személyében. voltunk a szombati piacon a Salamancán, ami hatalmas, zsúfolt, izgalmas. ittunk csilis gyömbérsört, piknikeztünk, bejártuk a patak menti parkot, voltunk a helyi sörfőzdében, láttuk kihajózni a világ legnagyobb tengerjáróját (amivel aztán találkoztunk Sydneyben is), megnéztük a Female Factoryt, ahol a női elítélteket tartották, átsétáltunk a hobarti hídon (kétszer egy nap, hősök vagyunk), elmentünk Richmondba, ott megnéztük a mini Hobartot, egy csomó kedves régiségboltot, csináltunk végre közös képet. voltunk labirintusban is, ahol mindketten kiakadtunk, mert az első még oké volt, megtaláltuk a közepét, de a másodikban hosszasan kavarogtunk, először külön-külön, aztán palánk alatti átkúszásos csalás után együtt, miközben egy négytagú, kisgyerkes család simán kenterbe vert miket, bejöttek, megtalálták a közepét, és már rég kint voltak, mikor mi még bent kanyarogtunk. jó ég, de boldogok voltunk, mikor kijutottunk!

az utolsó két napon couch szörföltünk, Samaránál, aki sajtot készít otthon, egyébként művész és a MONA-ban, a helyi múzeumban dolgozik. az otthoni camambert-készítésnek muszáj lesz utánajárnom otthon, akarom. Samara felvitt minket a Mount Wellingtonra, engem edig utolsó este, mikor JoJo már hazament, kivitt a Sandy Bayre, szóval hála neki sikerült kicsit többet látnunk a városból. örülök, hogy sikerült JoJot rávennem erre az útra, így tudtunk egy kis időt együtt tölteni, sokat nevettünk.

viszont azt nagyon nem szerettem, hogy egyre nőtt bennem az aggodalom, elkezdtem rosszul érezni magam a bőrömben, allergiás tüneteim voltak (vannak), rosszul aludtam, és egyenesen úgy éreztem, hogy elvesztem azt az embert, az új magamat, akire rátaláltam idekint. írtam is Bonnienak, segélykérően, és kicsit helyretett a válasza – aminek nagy részét magamtól is tudtam. igen, aggódom a hazamenetel miat, nem tudom, milyen lesz otthon. de nem szabad nem elhinnme mindazt, amit megtanultam, elértem. a negatív gondolatok negatív történéseket vonzanak – Tasmániából Sydneybe érkezve a buszon megbüntettek (mivel azt a bérletet használtam, ami JoJo adott, a trükkösen újrahasznosítottat), 200 dolláros bünti, és a laptopom fennmaradt a buszon, amiről leszedtek. sikerült visszaszereznem, de senkinek nem kíváno, azt az idegbajt. szóval, az vagy, amit elhiszel magadról, amilyenné formálod magadat, és ez a legfontosabb mondat az életemben.

most december 17., reggel 9 van, otthon még 16. este. hamarosan indulok haza. az utolsó, Sydneyben töltött napjaimról és a hazaérkezésről majd még írok egy posztot. huhh, nem sokára újra látok mindenkit, várom már! furcsa, kettős érzéssel ülök most itt. mennék is, maradnék is. biztos vagyok benne, hogy visszajövök. most még nehéz elhinni, hogy pár óra múlva már a repülőn ülök hazafelé.

viszlát, Ausztrália! köszönöm!

tanulság: a pozitív gondolatok pozitív történéseket vonzanak.

ahogy azt már írtam a múltkor, Cairsből Byron Baybe indultam Shoval, a taiwani lánnyal, akivel a Digger streeten találkoztam. az úticél közös volt, azonnal találtunk egy fuvarlehetőséget a Gumtreen, írtunk a formának, válaszolt, juhú, minden klappolt. Ausztráliában rengetegen utaznak fel-le, körbe-körbe, sokan feladnak hirdetést, hogy útitársat keresnek. ilyenkor megosztlik a benzinköltség az utasok közt, van társaság, mindenki célba ér, mindenki jól jár.

nagyon örültem Rob, szent nevén Shaanti sms-ének, miszerint mehetünk vele. olyan gyorsan és egyszerűen összejött a dolog. igaz, már ennél az első sms-nél megjelent egy furcsa, kicsi, negatív érzés bennem. aztán, mikor másnap Shaanti eljött a Digger streetre, hogy találkozzunk és beszéljünk az útról, megint éreztem ezt. mivel azonban tökéletes fuvarnak tűnt, és nem egyedül voltam a buliban, nem akartam lefújni az egészet.

a hétvégét még a Digger streeten töltöttük, hétfő reggel könnyes búcsú, karkötőcsere, kisbuszba be, indulás. megbeszéltük, hogy nem rohanunk, így elmentünk a Fairy Fallshoz, aztán Kurandába. ami kicsit fura volt, hogy Rob rögtön induláskor elkért tőlünk 100-100 dollár benzinpénzt, azzal, hogy majd vezetjük a füzetébe a költségeket. ja, és hogy 200 dollárra is felmehet az összeg, de majd meglátjuk. nem vagyok tisztában a benzinárakkal, az autója fogyasztásával, de azért összenéztünk Shoval. Kurandában összefutottunk Rob 3 barátjával, egy csajjal, annak a bátyjával meg a pasijával. hippik, természetesen. elég lenézőek voltak velünk kettőnkkel, ugye nem kell magyaráznom, milyen ellentmondás ez?!

estére elértünk Hot Springsbe, ahol Rob elég zavaróan próbált minket rávenni arra, hogy menjünk be a meleg vizes fürdőbe, próbáljuk ki. igen, lehet, hogy soha többé nem megyek oda (mérsékelten volt izgalmas, szóval valószínűleg nem megyek többé:D), de mivel aznap már fürödtem eleget a vízesésnél, nem volt kedvem beülni a forró vízbe, ahogy Shonak sem. másnap amúgy kipróbáltam az egyik medencét, láblógatás szinten, de nem mondtam el neki. az „olyan lelkesek voltatok, hogy eljöjjünk ide, aztán ki sem próbáljátok a vizet, pedig ez gyógyhatású, nagyon jót tesz nektek. ha annyi idősek lesztek mint én, majd tudni fogjátok, hogy nem mindig azt kell csinálni, amit szerettek, hanem azt, ami jót tesz nektek. én például szeretem a fagylaltot, de tudom, hogy árt az egészségemnek, így nem eszem.” prófécia mindkettőnket kiakasztott. Rob/Shaanti amúgy 62 éves, „hippi”, a kisbusza pedig a háza.

a fene nagy szabadságába nem fért bele, hogy Sho hozzáérjen az autójában lévő álomfogóról lógó tollakhoz, mert a kezén lévő olajok beszennyezik, a lábunkat ne tegyük fel, csak, ha, ne lépjünk fel az autóba, csak miután, ezt ne csináld, azt ne csináld, csak miután, csak abban az esetben. persze, szó sem volt arról, hogy ne tiszteltük volna az autóját, a tulajdonát. csak valahogy inkonzisztens volt a történet. amikor a tök tiszta, kikészített hosszú ujjúmra közölte, hogy a szennyest ne hagyjam elöl, mert büdös, ad egy zacskót, tegyem abba, akkor azért elnyílt a szemem. apróságnak tűnik, de valójában ez az ember nem létező, negatív dolgokat kreált. és mindemellett folyamatosan jöttek a „ha majd ennyi idősek lesztek” kezdetű mondatok. amiről az a véleményem, főleg, mivel a korosodó TESTről van szó, arról, amin kifog az IDŐ, hogy senkit nem azért tisztelni és nem fogom igaznak elfogadni, amit mond, pusztán azért, mert régebben öltött a lelke fizikai testet mint az enyém. elfogadom, hogy mást és bizonyos területeken többet tapasztalt nálam, ám nem tudhatja, én miket éltem meg és milyen tudásom van. persze ez fordítva is igaz. én sem mondom neki, hogy „majd ha felébredtél, öregem, akkor majd tudni fogod ezt meg ezt”, mert akkor ugyanilyen fenntartással kellene kezelnem önmagamat is. ez nem pálya, na. ja, és folyamatosan tablettákkal meg táplálékkiegészítő cseppekkel tömte magát.

úton; Fairy Falls; a busz belülről; Hot Springs camping vicces madárral; Hot Springs, a busz; Mission Beach; Paradise Waterhole

kedden Mission Beachnél álltunk meg – ott volt a „büdös a szennyesed” incidens – ahol nekem is meg Shonak is mondta, hogy hát minek ide fürdőruha, ami kicsit sok volt. ő nyilván pucéran fürdött mindenhol. ami rendben is van, Adams Damnél csomóan csinálták, nem zavart, mert természetes volt. aki ezt a szabad és elfogadó környezetet másra használta, például Nina, aki csipkebugyiban meg egy elöl megkötött ingben, melltartó nélkül rohangált, a nőiességét erőltetve hangsúlyozva, az kitűnt, mindenki észrevette, hogy nem természetes a viselkedése. ahogy Shaantié sem volt az.

Mission Beachen kerestünk egy kávézót, mert muszáj volt interneten elintéznem pár dolgot. hja, ekkor volt az, hogy reggelre az ausztrál telefonom is bedöglött, a magyar ugye még Cairnsben szétázott, a laptopom használhatatlan volt, forgott a képernyője körbe-körbe. a kávézó felé menet leszakadt a lábamról a kedvenc szandálom, amit még Párizsban vettem 5 Euróért, mikor legutóbb meglátogattam Amit. persze az út túloldalán, pontosan szemben velem volt egy cipőbolt, szóval gyorsan pótoltam a hiányt. de valahogy túl sok volt már az intő jel, a hátráltató tényező, mintha minden meg akart volna állítani. mondtam Shonak, hogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam a fazonnal, nem akarok Byron Bayig összezárva lenni vele. ráadásul iszonyú lassan haladtunk. a kávézóban cseteltem Jojoval, vázoltam a helyzetet, ő pedig mondta, hogy Townsville-ben, ami a következő tervezett állomásunk volt, legyek a szüleinél. Sho ekkor még azon az állásponton volt, hogy neki is rossz érzése van, de már fizettünk egy százast, ő meg el akar jutni BB-be. amikor a kávézóból kijövet mondtam Robnak, hogy kaptam egy meghívást Townsville-be, lehet, LEHET, Hogy én ott kiszállok, teljesen kiakadt, felemelte a hangját, olyanokat kérdezett, hogy mégis, honnan ismerem ezeket az embereket, meg nem ebben állapodtunk meg, és nagyon megbonyolítom a dolgokat – mindezt vészjóslóan. akkor döntöttem el, hogy biztosan kiszállok Townsvillenél. Sho telefonján smseztem Joval.

éjszaka Crystal Creeknél kempingeztünk, szóval megint nem jutottunk semeddig se. reggel, induláskor Rob beletolatott egy jókora fába, egyszerűen nem vette észre. újabb MEGÁLLJ! jel. 4 órán keresztül ragasztgatta a betört hátsó szélvédőt, újabb adag ragasztószalagokat kérve a kempingezőktől és az odaérkező vadőröktől, vagy nem tudom, hogyan hívják őket. mindenesetre aboriginalok voltak, az egyikkel nagyon jót beszélgettem a munkájáról, ami az ő olvasatában szintén pr. Shonál itt telt be a pohár, ezalatt a 4 óra alatt, meg nem akart veszélyesen utazni. megállapodtunk, hogy ő is kiszáll velem. Townsville-ben megálltunk egy bevásárlóközpontnál, megvettem a legolcsóbb okostelefont, hogy netezni is tudjak, a parkolóban pedig nem szálltunk vissza a buszba, megmondtuk a pasinak, hogy minket itt vendégül látnak, maradunk. a legelső (!) mondata az volt, hogy rendben, de semennyit nem ad vissza a pénzünkből. mondom, szóval ellopja a pénzünket? mire ő, hogy mi lopjuk az ő idejét. meg nem ebben állapodtunk meg, ilyen meg olyan vagyok, különben is, az útiköltség első részletét kifizettük, örüljünk, hogy nem kérte el egyben az egészet – ilyesmiről nyilván szó sem volt ezelőtt. és, én olyan tapasztalatlan vagyok, játszom az emberekkel, és majd ha olyan idős leszek mint ő... erre azt válaszoltam neki, hogy mindig, amikor elítél valakit, az olyan, mintha tükröt tartana magának, amire meglehetősen óvodás módon reagált, kb a „nem, mert neked tartok tükröt” volt a válasza. na, mindegy, otthagytam, mondtam, hogy köszi az eddigi fuvart, legyen biztonságos útja. Sho visszament hozzá, mert akart még vele beszélni, elmondta neki, hogy az a tény, hogy a pénzt megtartotta, mindent megváltoztatott, mi egyszerűen csak nem éreztük úgy, hogy vele kell mennünk, de persze nem jutott el a megfelelő helyre az információ.

Shaantinak így lett pénze meg ideje, két olyan dolog, aminek köze nincs se a szabadsághoz, sem a valódi élethez. ennyit a hippikről, meg a kategorizálásról. ezt sem a ruha teszi. (jaj, most eszembe jutott a kedvenc viccem. tudjátok, fárasztottalak vele eleget titeket: megy a ruhat az erdőben. jön vele szembe a nyúl, a ruhat keresztben lenyeli. jön vele szembe a farkas, azt is megeszi. jön vele szembe a medve, hát felzabálja azt is sec-perc. aztán jön az ember, azzal azonban nem tud mit kezdeni. miért? hát mert nem a ruhat eszi az embert! gyáááááááááááááááááááá, imádom!:D)

Jojo szülei az egyetemen dolgoznak, odabuszoztunk, az anyukája ott vett fel minket. ez volt szerda délután. (igen, több mint két nap volt Cairnsből eljutnunk Townsville-be, ami amúgy egy kb. 3 órás út.) gyönyörű ház, jó kaják, cuki kutya, medence a kertben, biciklizés a városba, napsütés, feltöltődés.

Jojo szüleinek lég jó kis medencéjük van; Dizzy kutya; padlizsán Jihong (Jojo anyukája) kertjéből; Jojo családja, Sho és én; mangosten

Jojo apukája picit pushy. vagyis csak szimplán pushy. a vele/velük való találkozás nagyon hasznos volt, mert szembesített azzal, hogy mi vár majd otthon, illetve egyelőre még a civilizált világban. „a tanulmányaid vagy. a végzettséged vagy. a munkád vagy. az adataid vagy.” mindent százalékokban akart tudni, mondta, hogy ki kellene számolnom ezt és ezt a százalékos adatot. mondtam, hogy nem. elkerekedett a szeme. mondtam, hogy nem érdekelnek ezek az adatok, így nem tudom és nem is fogom tudni őket, arra meg, hogy mit változtatott rajtam az itteni utazás, azt válaszoltam, hogy megtanultam nemet mondani. pár hónapja egy hasonló beszélgetésen fülem-farkam behúztam volna, hogy nem tudom a magyar GDP-t, meg hogy hány százalék keresztény vallású van az országomban. de nem érdekel. mert nem ez számít. és végre ki mertem ezt mondani, egy „idősebb, tanultabb” ember előtt. félreértés ne essék, kedvelem Jojo szüleit, nagyon kedves és jófej emberek. pontosan erről van szó: attól, mert „fiatalabb” vagy, meg mást tanultál, vagy épp' nem tanultál, más a munkád, nincs munkád, más érdekel, attól még vagy valaki, vannak emberi kapcsolataid, lehet jó viszonyod bárkivel.

Sho nagy nehezen talált magának egy fuvart BB-be, egy kedves, mosolygós, Gail nevű lány vette fel szombaton. jó hippihez híven neki is gyapjas volt a lába – nem tudom, ez tényleg olyasmi, amit nem tudok megszokni és nem kívánok követni.:D én pedig vasárnap repültem Sydneybe, és nagyon jó kis hetünk volt Jojoval. ja, a gépem – hála Istvánnak, aki javasolta, hogy indítsam el csökkentet módban – megjavult, rendbe tettem a dolgaimat, főztem (például curryt, életemben először), sétáltam, meglátogattam Elerit Manlyben, vettem egy új bőröndöt, mert annyi cuccom lett, hogy nem férek be abba, amivel kijöttem. szerveztem magamnak wwoofolást Launcestonhoz közel. amin már túl is vagyok, aztán irány Hobart, itt találkoztam Jojoval. erről majd a következő posztban. szóval kaptam lehetőséget felkészülni mindarra, ami vár majd otthon, gyakorolhattam, hogyan mondjak nemet, és érdekes módon a Robbal való konfliktusomnál sokkal kevésbé lettem ideges, mint szoktam. általában remegek és sírok is, de most ez elmaradt, nem mondom, hogy teljesen nyugodt maradtam, mert azért megviselt, de sokkal jobban viseltem, mint az eddigi a hasonló szituációkat. ami még fontos, mert ízelítőt ad abból, mi mindenre vagyunk képesek, ha nyitottak vagyunk: Zsófival leveleztünk, hosszú választ írtam a hosszú levelére, mikor otthon éjszaka volt, így reggel olvasta el. a válasza azzal kezdődött, hogy velem álmodott, és elmondtam neki azt, amit a levélben leírtam. hát nem fantasztikus?!

Jojo kipróbálta a TimTam szívószálat; úton Manly (Sydney egyik külvárosa) felé; a zöld currym; Mere & Joe; a cucchegyemmel; Joe esküvőre készült; reggeli

tanulság: amit Kata kommentelt is nekem a FB-on, amikor Mission Beachnél kiírtam, hogy mi a helyzet: mindig hallgass a megérzéseidre! mindig, minden körülmények között.

tanács: lsd. a tanulságot:)

a napfogyatkozás előtti pénteken értem vissza Cairnsbe. végre újra láttam az ottaniakat, Ezrát, Olit, Chloét, és megismertem Inzát, Ezra barátnőjét. Chris, aki felvitt volna minket Adams Dambe, kórházban volt, mert katonai ruhában, totál fellelkesülve kiabálta a parton, hogy "freedom". szóval megfogták, bevitték, és juj, marihuánát találtak a vizeletében, irány a gyogyó osztály, mivel korában bipoláris depresszióval diagnosztizálták, elkezdték gyógyszerekkel tömni. bementünk hozzá Olival és Ezrával, hogy kihozzuk, de sikertelen volt az akció. főleg, hogy Chris épp' a fogorvosnál volt. de utána benézett a Digger streetre. hát, a kezelés megtette a hatását. a srác szörnyen nézett ki, meghízott, remegett a keze. odaadta az autóját, így Ezra, Inza, Oli, Chloe és én elindultunk a fesztiválra, ő pedig vissza a kórházba.

Adams Dam poros. nagyon. nem volt sátram, úgyhogy Gabez megosztotta velem az övét. nem tettük fel rá a külső borítást, így minden éjjel a csillagokat néztem elalvás előtt. a rendezői csapat tagja voltam, a konyhán (is) önkénteskedtem, így ingyen voltam a fesztiválon. kicsit más körülmények voltak mint a hazai fesztiválokon.:) az egy dolog, hogy semmi fényképes pass nem volt, mert mindenki ismert mindenkit, a crew tagjainak más színű karszalagja volt, ennyi. a vécék budi elven működtek, lepedőkkel eltakarva a külvilágtól, a zuhanyzók szintén lepedős tákolmányok voltak, a konyha bambuszból, rönkökből és vásznakból állt, egy színpad volt, 2 DJ, végig technot nyomattak, az őrületes port a tóban mostuk le magunkról, amiben egy raklapokból épített stégen lehetett fetrengeni. építettünk tutajt, Inza tanítgatott poizni, megismertem a kis Roscot, aki, ha lánynak születik, a Rose nevet kapta volna, ő lett a legkisebb kis barátom, Mattea mindenkire rajzolt, zenéltünk, énekeltünk, fényképeztünk, főztünk, teáztunk, mosogattunk, vizet hordtunk, sátrakat húztunk fel, olvastunk, beszélgettünk, játszottunk a tűzzel. életem legjobb fesztiválja volt.

fesztiválkonyha; Inza mosogat; Ezra fire stick leckét vesz egy hatévestől; Chloe testfestést kapott Matteatól; fire spinning; vizes blokk; Rosco a parton no meg a stég; Inza & Rock'n'Rosco; hippy van

a napfogyatkozás hajnalán 4-f5 körül kezdtünk gyülekezni a konyhánál. mivel Christ kiengedték előző nap, teljes volt a csapat. Inza vezettet, Ezra mellette, a hátsó ülésen Oli, Chris, Gabez, én, a csomagtartóban Jacob. így mentünk el egy magasabb csúcsig. olyan 20-25 ember gyűlt össze. megosztottunk mindent, csokit, mogyorót, vizet, pokrócot. amíg indulás előtt valaki meg nem kérdezte, hogy van-e speciális szemüvegem, eszembe nem jutott, hogy kéne. vagyis utána sem jutott eszembe, hogy kéne. a Nap nem árthat nekem. most nem megyek bele, micsoda bullshit ez az egész. nem a szemüveget nézni mentem oda, hanem ezt a különleges jelenséget, ezt a nagyon fontos, nagy energiákat jelentő együttállást.

végre elkezdődött. néztük, ahogy a Hold egyre nagyobb szeletet takart ki a Napból, aminek a felszíne olyan volt, mint a kagyló belseje, ami különféle színekben játszik: rózsaszín és lila árnaylatok futkostak rajta. a teljes napfogyatkozás elképesztő volt, varázslatos, gyönyörű. hűvös volt, így mind összebűjtunk, heten egy kupacban, én sírtam, rácsodálkoztunk a csillagokra, a nap sugarai a Hold körül táncoltak. fontos esemény volt ez. és boldog vagyok, hogy a digger streetiekkel élhettem át. életem második teljes napfogyatkozása volt ez.

napfogyatkozás a hegyen

a táborban elnéztem az embereket magam körül. az idősebbek - és itt most negyvenesekről beszélek - szörnyen néztek ki, egyáltalán nem tűntek egészségesnek. elgondolkodtam rajta, le is írtam a jegyzetfüzetembe, hogy ha nem csak szabad vagy, meg "hippi", de tudatos is, és tisztában vagy a végtelen lehetőségeiddel, nem nézhetsz ki meggyötörten, szétesetten. az öregedés megállítható. ez a gondolat még visszatér ebben a postban.

utolsó este Chris elaludt a helyemen, ezért átköltöztem Olihoz, akivel már előző este többet beszélgettem, mint azelőtt, szóval elkezdtünk közeledni egymáshoz. még ez előtt elköszöntem Inzától és Ezrától. ha bárkinek kétségei vannak afelől, hogy létezik tiszta, igaz és tartós szerelem, azoknak leginkább azt tudom ajánlani, hogy találkozzon velük. két ilyen gyönyörű, csodálatos ember, harmóniában egymással... tudtam, hogy nagyon meg fogom szeretni ezt a lányt, ha megismerem. mielőtt visszamentem Cairnsbe, voltak olyan gondolataim, amik meg is rémítettek, a szrelemmel kapcsolatban, hogy egy bizonyos lelki fejlettséget elérve talán már nem is kell az embernek társ, hogy magában annyira, huhh, nem is tudom, fejlett, magasan rezgő és tökéletes lesz, hogy nem is vágyik majd ilyen jellegű kontaktusra. de elnézve ezt a párt ezeknek a gondolatoknak nem volt többé helyük.

csütörtökön visszamentünk Cairnsbe, a Digger streetre, ahol újra találkoztam Bonnieval. a nyakába ugrottam, mikor megláttam. ők Sky-jal a nagy Eclipse Festivalon voltak, ami közel volt a miénkhez, de az hatalmas rendezvény volt, sok színpaddal, kajáldákkal, 500 dolláros belépővel. ők persze ingyen mentek, mert önkénteskedtek. voltak egy raw vegan csokoládé workshopon, ahol megtanultak csokit készíteni. megkóstoltam egyet, hát valami isteni volt. (ettől a szótól nem tudok szabadulni.:D) és természetesen Bonnieval volt pár hosszú, fontos beszélgetésünk. amikor először találkoztam vele, csodálattal ittam a szavait, rengeteg tudást köszönhetek neki. amiket mondott, azokat abszolút elhittem, de akkor még nem tapasztaltam. viszont azóta igen. amikor pár hete, chaten megköszöntem neki mindazt, amit adott nekem, azt válaszolta, hogy nekem jár a köszönet, mert nyitott voltam, ez a kulcsa az egésznek. most, amikor beszélgettünk, mintha ugyanazok lettek volna a gondolataink. azt mondta, hát épp' ez az, ezek nem az ő gondolatai: mind egyek vagyunk. a nyitottság a kulcs, és minden a tiéd lehet.

beszéltünk az öregedésről. ami azért működik, mert az ember elhiszi, hogy ennek így kell lennie: megöregszünk, megbetegszünk. meg, hogy az embernek a földön kell járnia. pár hónapja valószínűleg nagyon furcsán néztem volna, ha egy olyan beszélgetésbe belehallgatok, mint amilyenek a mieink voltak. de most már teljesen normális, hogy valakivel repülésről beszélgetek, és arról, hogy nem öregszünk tovább, mert így határoztunk. bármire képes vagyok. te is, mindannyian. bármire. csak el kell hinned, leráznod magadról a konvenciók, a beléd táplált muszájok kötelékét, felszabadítanod magad, és hinned. vagyis nem kell, ez egy lehetőség. hiszek, tehát vagyok. ezt már nagyon rég leírtam, Adams Damben pedig egy magazinban láttam viszont ezt a gondolatot. nincsenek véletlenek.

visszatérve Bonniehoz: elmesélte az első LSD-s élményét. (juj, LSD! igen. már a DMT-ről is mesélt. érdemes utánanézni a különféle "kábítószereknek", az LSD történelmének, annak, hogy miért is tiltották be anno, és, hogy milyen hatása van. Fedmár András jó forrás lehet. a 60-70-es évek mozgalmát megtörték, az LSD-t betiltották, de ezúttal a folyamat már nem megállítható. egyre többen ébrednek fel. egyre többen látják a valóságot, a változás kapujában állunk! én nem hiszek a harcban, szerintem a változás nem háborúval jön el. a változás szereteten alapszik és természetes ütemben veszi majd át a régi helyét az új világ. tökéletes ritmus, hullámzás, béke.) szóval Bonnie élményei dióhélyban: titkos geometria, idegenek, teremtés, fénylények, az univerzum. és ezt persze hallucinációnak nevezik. haha. meggyőződésem, hogy ha ezzel a bizonyos segítséggel kaput nyitsz a világra, és láthatod végre, ami körülötted van, akkor ez elég ahhoz, hogy majd magadtól is láthasd. minden ott van benned. MINDEN. ezután a story után egyébként végeztem egy manifesztációs gyakorlatot. sikerrel. és szintén gyakorlásképp, a forró teából puszta kézzel szedtem ki a szűrőt, miután elhatároztam, hogy nem fogom érezni, hogy forró és nem éget majd meg.

amiről még beszéltünk Bonnieval, az Új-Zéland, ahol fel akarja építeni a közösségi házát, és ahol mindketten ott látunk engem. és Bali. Bonnie vasárnap elutazott Balira, munkába állt, egyfajta ingatlanos meló ez. a lényeg, hogy majd jelentkezik, lehet, hogy lesz még hely...:)

Oli, igen. mivel a Digger streeten mindenkinek lehet havi egy vendége 2 napra, az ő vendége voltam, és, mivel Mark, akire a hely fenntartását bízta a tulaj/főnök Robin, tündéri ember és nagyon szeret engem, ahogy én is őt, 4 napra írt be vendégnek, így egyáltalán nem kellett fizetnem. de amit így megspóroltam, később elvesztettem, de mindegy.:D Mark egyébként, hjaj, nem is tudom, annyira fájt elköszönnöm tőle, olyan érzékeny, tele van szeretettel, vicces, és a szemei, hát azok valami csodálatosak. amikor egyik este összekapott Gabez-szel, az szörnyen megviselte. Gabezt is. amúgy ez az, amit művelünk egymással, mivel elvágtuk magunkat a terészetes energiaforrástól, az univerzum energiájától, mindenkinek csak egy kis adag energiával kell/lehet dolgoznia, egymástól próbáljuk elszedni az erőt. ezért olyanok az emberi kapcsolatok, amilyenek. Mennyei prófécia, Harc a hatalomért című fejezet. Gabezt egyébként elég rosszul kezelik, holott nagyon értékes ember. de ebbe most nem megyek bele.

másik Nina; Oli; Johnny; *; Cairns Botanical Gardens;  az utolsó reggelem a Digger streeten

szóval Oli. amikor anno először találkoztam vele, mondhatni, megrémített, de valami fura vonzalmat is éreztem iránta. érdekesnek találtam. egy bizonyos kettősség jellemzi, és most már tudom, miért. amikor hazaérve a fesztiválról, este elkezdtünk "ezekről a dolgokról" beszélgetni, ő azt mondta, nem tartja magát ébren lévő embernek, ami nagyon meglepett, mert meggyőződésem volt, hogy az. az utolsó cairnsi napomon elbicajoztunk a lagúnához a városba (ez egy medence a parton, itt lehet úszni, fürdeni, mióta a városban felszámolták a strandokat, miután a hajóknak ástak egy csatornát, hogy könnyebb legyen a közlekedés - emiatt eliszaposodott a part). ott, a medencében kérdeztem meg először, mit jelent a tetoválása. ez a kérdés már párszor felmerült bennem, de valahogy nem tettem fel. úgy, hogy akkor került erre sor, a beszélgetéseink után, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, elmesélte a történetét, egy nagyon izgalmas és személyes storyt egy lucid dreamingről, amit egy nagyon meghatározó LSD élmény is követett. elképesztő storyk, hálás vagyok, hogy megosztotta ezeket velem. megkért, hogy ne mondjam el senkinek, így nem részletezem. a miért pedig válasz volt az ébrenlétével kapcsolatos kételyeimre is. úgy érzi, hogy nem tud ezekről a dolgokról büszkeség nélkül beszélni, anélkül, hogy az egója belekeveredne. nagyon hosszan beszélgettünk aznap délután - egyébként a szülinapján - a direkt kommunikáció, mikor mindketten mindenféle szerep nélkül, önmagunkként beszéltünk egymáshoz, és maguk a megosztott információk nagyon megemelték az energiaszintünket. ilyenkor az ember bizsereg, érzi, hogy vibrál. nekem például nehéz volt visszapakolnom magam a fizikai világba, úgy bicikliztem haza, hogy nem létezett az út, az autók, csak mentem, suhantam, lebegtem.

estére hazaértek páran Adams Damből, Oli szülinapját megünnepeltük, hatalmas buli kerekedett, tökéletes búcsúeste volt. és nem csak az én búcsúestém volt: hamarosan Ezráék és Oli is elmennek, a Robin árulja a házat, a Digger streetnek nem sokára vége. Olit leöntötték egy nagy adag csillámporral. pár óra múlva mindenki csillogott, ami azért csodálatos, mert azt jelentette, hogy mindenki kapott ölelést. táncoltunk, nevettünk, zenéltünk. Mattea is lejött a táborból, úgyhogy végre alkalmat kerítettem rá, hogy elmondjam neki, milyen fantasztikus csajnak tartom, hogy a szó, ami mindig eszembe jut róla, az az erő. hihietetlenül feltöltő beszélgetésünk volt, megöleltük egymást, elmondta, mennyit jelent neki, hogy rámtetoválhatta az "all loving eye"-t (amit egyébként Oli megcsinált egy gumilapra pecsétnek és kidekorálta vele az embereket a fesztiválon), hogy milyen fontos pillanatokat éltünk át. olyan boldog vagyok, hogy láthattam ezt a hihetetlenül tehetséges lányt, ahogy egyre jobban megbízik magában, megszereti magát, szerelmes lesz, és hogy kijelentette az új tetoválásomat látva, hogy ez a célja, megtanulni olyan jól és élethűen tetoválni, mint Kata, aki rám varrta a szemet. ha csak rágondolok, mármint Matteara, érzem, hogy magasabb frekvencián rezgek, felelmel. Jacobbal is beszélgettem végre. ő eddig is próbálkozott a beszélgetéssel, de, mivel olyan halk, valahogy sosem volt kedvem beszélni vele. most végre egyszerre voltunk nyitottak egymásra, megmutatta a verseit, megölelt, lelkesen magyarázott, boldog voltam, hogy így búcsúztunk el egymástól. az utolsó éjjelen elég nagy eső volt, a matracunk, amin aludtunk a tetőn, teljesen szétázott, ahogy a magyar telefonom is, ami kint volt velem, mert azon állítottam be az ébresztőt.

Buddha; Mark; az utolsó estém; play-doh wonderland; Jack, Michael, Mettea, Oliver

hogy miért kellett az ébresztő? mert másnap reggel 9-re volt megbeszélve az indulás: Shoval, egy taiwani lánnyal találtunk a Gumtreen (olyan oldal, mint otthon a Vatera, csak sokkal több funkcióval, pl. telekocsis fuvarokkal, stb.) találtunk, vagyis Oli talált nekünk egy formát, aki Byron Baybe ment Cairnsből. mi oda akartunk eljutni. a Facebookról már sokan tudhatjátok, hogy nem értünk oda, én elhatároztam, hogy nem is megyek. Townsville-ben voltunk pár napot, JoJo szüleinél, én vasárnap repültem Sydneybe, mert nagyon erősen azt éreztem, hogy JoJoval szeretnék most egy kis időt tölteni, hiányzott, Sho pedig talált egy másik fuvart, ő továbbra is BB-be tart, szombaton indult egy Abigale nevű lánnyal.

a világ egy csoda, végtelen lehetőségekkel. minden, amit a fantázia szül, létezik. a környezetünk olyan, amilyenné változtatjuk, mi teremtjük meg a saját valóságunkat. ha az élet lehet varázslatos, vicces, izgalmas, színes, kalandos, gyönyörű, mozgalmas, szeretettel töltött, akkor miért ne éljük meg ilyennek? én ezt választom. az én valóságom felemelő, vicces, játékos, színes és izgalmas. és a másik kérdés: ha a változás elérhető, akkor miért ne mi legyünk azok, akik dolgoznak rajta? Olinak és Bonnienak is mondtam, hogy néha kicsit elszomorodom, mert nem látom, hogy tényleg tartanánk a teljes változás felé, hogy túl lassúnak érzem a folyamatot. erre, egymástól függetlenül mindketten azt válaszolták, hogy egyre többen vagyunk ébren, nem is sejtem, mennyi hasonló közösség van, mint a miénk, mennyi olyan ember, aki ugyanazért dolgozik, amiért mi. rengetegen vagyunk. és egyre többen leszünk. mindenki érzi, hogy valami történik, apró jelek mutatják ezt. és egyszercsak átfordul az egész, eljön az új világ.

majdnem elfelejtettem: a Kings of Leon Closer című száma nagyon fontos most nekem. még Fabio mutatta. ez a zene megtanított táncolni, órákon át táncoltam rá Adams Damnél a hegyek között, leírhatatlan érzés volt. egység, tökéletesség, szabadság, harmónia, ritmus, hullámzás:

amire még ki szeretnék térni, az a megítélésem. amiről már írtam korábban. utána kaptam is negatív visszajelzéseket. magamtól is tudtam, hogy mit várhatok, de többen figyelmeztettek is rá. hogy otthon le akarnak majd húzni, "visszarántani a földre", a "valóságba", leszívni az energiámat. hogy elrugaszkodottnak fognak tartani. beképzeltnek. mert hogy ki vagyok én?! ki? minden vagyok, ugyanaz, mint mindenki más. csak hinni kell benne. vagyis nem kell, lehet. a választás szabadsága mindenkié. én ezt választom. a teljességet. a csodát. és amíg kapok olyan leveleket is, amik pozitívak és sírnom kell, olyan szépek, arról, hogy milyen jó látni, hogy a világ nem annyi, amennyit "normál esetben" látunk belőle, addig, sőt, azután sem érdekelnek a támadások, az, hogy valaki nem hisz ebben. mindenkinek a maga döntése, hogy mit érzékel és hogyan áll a dolgokhoz. egyetlen kérdésem van azokhoz, akikből ellenszenvet váltanak ki a bejegyzéseim, (first of all: nem kell elolvasni őket:)), akik hülyének bélyegeznek, kioktatnak (vagy tervezik), vagy épp' felsőbbrendűségi komplexussal küzdőnek tartanak tartanak:

miért zavarja őket az, hogy engem boldognak, elégedettnek és önbizalommal telinek látnak? miért zavarja őket, hogy magamra találtam, hogy szeretem magam, szeretem a testem, hogy tudom a feladatomat, hogy tudatosan élek? bántalak titeket ezzel? nem hiszem. jobban szerettetek, jobban elfogadtatok, amikor önbizalom-hiányos voltam, amikor nem volt hitem önmagamban? amikor panaszkodtam? amikor utáltam magam és gyűlöltem az életemet, képes voltam napokig a szobám sarkában ülni, sajnálni magam? mikor gyenge voltam? amikor nem szerettem az embereket, és gyomorgörcsöt okozott hozzászólnom egy idegenhez? jobb volt akkor a társaságomban lenni, a barátomnak lenni? nem kell válaszolnotok. nem is muszáj megkérdeznetek magatoktól mindezeket. de ez biztosan nem az én problémám. most, hogy tudom, milyen támogató környezetben lenni, és egyáltalán, hogy létezik az itt (értem ezalatt az összes helyet és társaságot, ahol megfordultam Ausztráliában) tapasztalt támogatás, ezt fogom keresni otthon is, nem a negatív hangokat és a vagdalkozást. nem kell szenvednem. mert az élet szép, és én élvezem. szeretek, és ez az érzés mindent felülír.

tanulság: ha elhiszem, minden az enyém lehet. bármire képes vagyok, akármire, mindenre.
tanács: hit. megéri elengedni mindazt, amit eddig valóságnak hittünk, mert sokkal több vár ránk a fal mögött mint gondolni mernénk.

október 23-án megérkeztem Melbourne-be. kicsit elvesztem útközben, de jött a segítség: egy nagyon kedves, jófej csaj, aki pont abban az utcában lakott, ahol a hostelem volt, így ajtóig kísért. ha tudod, hogy úgyis célba érsz, nem tévedhetsz el igazán.

becsöngettem a hostelbe, a manager megkérdezte a nevemet. onnantól kezdve magyarul beszélt hozzám. a szülei az ötvenes években jöttek ki, ő, Johnny, már Ausztráliában született. egyébként úton a hostel felé arra gondoltam, hogy jó lenne valami pénzt keresni, mert kezdek kicsit megszorulni. másnaptól a hostelben dolgoztam. nem én kérdeztem rá, John felajánlotta a munkát. eszembe jutott a kóreai lány a reptérről, aki hotelben dolgozott. mondta, hogy kemény meló. nem volt nagyon durva egyébként, de az biztos, hogy az összes fiatalkori, kihagyott takarításomat bepótoltam. valamint porszívózás közben nagyon jól lehet gondolkodni.

az volt a leglepukkantabb hostel a városban.:D ami annyira "shitty place"-szé tette a helyet, az az, hogy John mindent valami ellen tesz, irdatlan mennyiségű negatív energiát mozgatva. mindent kulcsra zár, eldug, nehogy valaki ellopjon valamit, mindent és mindenkit ötször ellenőriz, nehogy mulasztással vagy épp túlteljesítéssel valaki anyagi kárt (értek ezalatt kb 5 dolláros költséget) okozzon neki, a kanapékat úgy állítja be, hogy a lakók ne tudják feltenni rá a lábukat, a szárítóról nem szedi le az ágyneműt, nehogy más az üres helyre teregesse a cuccait, elképesztő. az egész élete a pénzről szól. 55 éves, de legalább egy tízessel többnek tűnik, van pénze, mégis szörnyen szakadtan néz ki, egészségtelennek és boldogtalanak. mert az is. az életét a félelem irányítja, folyton aggódik, hogy elveszít valamit az anyagi javaiból. ha elkezdene valamit valamiÉRT tenni, sokat változtathatna az életén. (against something or for something, óriási különbség.) Fabioval, akiről lejjebb még írok, sokat beszélgettem, többek közt a félelemről. azt mondtam neki - mivel szerinte a félelem fontos - hogy ha valaha félelmet érez, gondoljon Johnra, hiszen az az ember tökéletes példája annak, hogyan hat a félelem az életünkre. megnyomorít, tönkretesz, ketrecbe zár. nagyon érdekes tapasztalás volt, ennyire materialista embert szerintem még nem láttam. de rengeteget tanultam a hostelében eltöltött idő alatt.

felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért alakult mégis úgy, hogy nem szingliként jöttem ki. akkor nyilván belekeverednék ebbe-abba, na. és tessék, kérdezz, és megkapod a választ! az a tény, hogy valaki vár otthon, segít átgondolnom és értelmeznem a vonzalmat, amit egyesek iránt érzek, segít nem megtenni azt a lépést. szóval, minden ember, akivel találkozol, információt hoz neked (ahogy te is neki), minden találkozás egy újabb lecke – azt az embert, akivel muszáj kapcsolatba lépned, vonzóbbnak, érdekesebbnek találod másoknál. kiragyog a tömegből, vagy lesz rajta valami, ami felkelti az érdeklődésedet, vagy simán csak az első szemkontaktusnál erős vonzalmat érzel iránta. ez a vonzalom az, amit megtanultam megvizsgálni. ha a vonzalomnak engedsz, és mondjuk szexuális kapcsolatba keveredsz az illetővel, könnyen lehet, hogy nem, vagy csak nehezebben adjátok át egymásnak a tudást. viszont, ha az emberre figyelsz, és tudatosan figyeled a vele alakuló kapcsolatodat, könnyebben megkapod az infót. amint meglátod, valójában miért érkezett az az egyén az életedbe, a szexuális vonzalom elmúlik. (persze nyilván vannak olyan találkozások, ahol ennek igenis helye van, de most nem azokról beszélek.) és tanulsz.

Fabio

szóval Fabio. római, de Londonban él. rengeteg ember, köztük nagyon sok olasz volt ott, de tudtam, hogy ő az én emberem, amint először rám köszönt. gyönyörű, okos szeme van, nagyon helyes srác. 27 éves, 12 éve dolgozik a vendéglátásban. ő, valamint az egész itt-tartózkodásom segített az előítéletességem leküzdésében. mert igen előítéletes vagyok sajnos. szóval nagyon eszes, talpraesett, kedves srác, aki rengeteget utazik. megmászta a Machu Picchut. megkérdeztem, mit érzett akkor, és tudom, hogy abban a pillanatban belekóstolt a szabadságba. ja, és az első beszélgetésünknél lejátszotta azt a számot, amit két napja meg akartam hallgatni, csak nekem nem volt meg. Fabio közel van ahhoz, hogy felébredjen, nagyon fontos volt, hogy találkoztunk.

és még az előítéletekről: Cyril 32 éves, francia. ha szembejönne az utcán ki nem nézném belőle, hogy összepakolja a cuccát, hogy mindent hátrahagyva elinduljon a világba. és annyira cuki, meg kell zabálni. tud magán nevetni, meg a francia vonásian, jófej nagyon. tiszta ember.

Cyril

és, hogy végleg megtanuljam, mennyire szar dolog az előítéletesség, megtapasztaltam, milyen, amikor velem szemben alkalmazzák. egyik reggel, mikor a konyhát takarítottam, megkértem a bent ülő pát, tök normálisan, hogy picit siessenek, mert fel kell mosnom. már addig is láthatóan szívták felfele magukat, hogy körülöttük teszek-veszek. a kérésre a csaj elkezdett üvölteni velem, hogy ők fizettek azért, hogy itt lehessenek, stb, majd távozáskor az asztalon hagyták a szennyes edényt. megkértem őket, hogy mosogassák el, mire az "it's for you to clean" mondattal bebaszták rám az ajtót. ezután egy órán keresztül sírtam a szobámban. Gergőnek írtam - neki ez az éjszaka közepe volt, bocsi:) - mert az ilyen helyzeteket mindig megbeszéltem vele. nagyon hasznos volt a válasza, ami konkrétan a szituációra vonatkozott. én pedig megtaláltam a választ arra, hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe, azaz a tágabb értelmét a történetnek. nyáron találkoztam egy sámánnővel - még a szülinapi ajándékom részeként - aki iszonyúan negatív és támadó volt velem szemben. féltékeny volt a tudására, nem akarta megosztani velem, kioktatott. nos, a konyhai incidens után jól be akartam olvasni annak a párnak, hogy micsoda rövidlátó alvajárók, és ha szart dobálnak másokra, az élettől semmi mást nem kaphatnak, mint szart, jól felhúztam magam. de akkor összeraktam: ha ezt tettem volna, úgy viselkedtem volna, mint az a sámán velem. és nekem nem ez a feladatom. meg kell osztanom a megszerzett tudást mindazokkal, akik nyitottak erre, de nem lehetek agresszív, kioktató, tudálékos, mert ez nem az én utam. nagyon hálás voltam az aznap reggeli helyzetért és a sámánnal való találkozásért is, mert sokat tanultam belőle. a sámánnő amúgy a találkozásunk után azt mondta Gergő anyukájának (mert Gergőtől kaptam szülinapomra azt az alkalmat), hogy nem volt jó ajándék. már akkor azt mondtam, hogy de, igenis jó ajándék volt. akkor még nem is tudtam, mennyire.

nagyon érdekes, hogy több olyan emberrel is találkoztam, aki emlékeztet valakire. Fabio kicsit egy volt évfolyamtársamra a filó szakról – pár arcvonása is, illetve az is, ahogy kis tudásmorzsákat oszt meg másokkal. a másik Balázs. állítólag iszonyú ritkán szállnak meg itt magyarok, most pedig ketten is ott voltunk. ráadásul otthon 10 percnyire lakunk egymástól. akire pedig nagyon, nagyon emlékeztet Balu, az ott lakik egy utcában vele, iszonyú közel hozzá. nem csak külsőre olyan, mint ez a srác (tüsi haj, világos szem, mosolygós arc, kisportolt test), de habitusra, hozzáállásra, életpályát nézve is. a világ nem materiális vetületét nem igazán látja, ismeri el, de ettől függetlenül egy kedves, megbízható, nyílt, nagy szívű ember. jó gyerek.

Balu, Denny

a harmadik Alessio, aki Gigire, az öcsémre emlékeztetett. egyidősek, valahogy a viselkedésük, a megnyilvánulásaik hasonlítanak. Ale alig beszél angolul, de fogta magát, és elhúzott a világ túlsó felére, hogy beálljon valahova kitchen handnek, pénzt szerezzen, és utazhasson. láthassa például a Tizenkét Apostolt Port Campbellnél. azt hiszem, Öcsnek is nagyon jót tenne, ha elindulna valamerre. én igyekszem segíteni neki ebben, ha így dönt majd. ha másodjára találkozol „ugyanazzal” az emberrel, biztosan el kell gondolkoznod azon, hogy mit akar tanítani neked.

Ale

és itt volt még Molly (18) és Gina (20), unokatesók Angliából. két nagyon helyes csaj, gyönyörű énekhanggal,akiket sokan egyszerűen csak ribancoknak neveztek. azt hiszem, ez a két lány most úgy gondolja, hogy az a szabadság, hogy minden este szétihatod a fejed, és mindenkivel összejöhetsz. illetve, mivel nem biztosak magukban, kívülről várják a megerősítést, és igen, amikor összekavarnak valakivel, megkapják. ismerős story. de szerintem kinövik majd.

Gina, Molly

Anna és Leo, szintén olaszok (vagyis Anna Észak-Olaszország németek lakta területéről származik), nagyon jó emberek. olyan pár, akiken látszik a harmónia, a szeretet, és annyira rendben vannak. mindenüket megosztják másokkal, helyén van a szívük. amíg ott voltak, folyton együtt vacsoráztunk, Leo főzött.

Leo, Anna, Christian, Leo, Anna, Anna, Leo, Balu, Lara, *

Cristina. gyönyörű, kedves lány Spanyolországból. többször, többen megkérdezték, hogy testvérek vagyunk-e. erre ő azt mondta, hogy nagyon jó lenne, ha azok lennénk, búcsúzáskor pedig azt, hogy én voltam a legjobb dolog a hostelben. most egy kicsit sírok, nem is írok róla többet. remélem, hogy megtalálja a számításait, megérdemli.

Cristina, *, Salvatore

ami még eszembe jutott porszívózás közben, az az egykori alvajárásom. gondoljatok bele, hogyan  működik: kinyitod a szemed, kikelsz az ágyból, fogat mosol, felöltözöl, eszel-iszol, elindulsz ki az ajtón... csinálod a napi rutinodat, gondolkodás nélkül. meghallgatod a híreket, összerezzensz tőlük, felidegesíted magad rajtuk, beülsz az íróasztalod mögé, nyomogatod a billentyűket, cigiszünet, kávészünet... ismerős? simán eltelnek így egész életek! szerintem nézzétek újra a Mátrixot. (egyébként egy nappal azután, hogy ezt leírtam, a Mátrix ment a tévében. amúgy nem is jártam a hostelben a tévészoba felé, de akkor „véletlenül” arra vetődtem.)

nagyon fontos momentuma az elmúlt két hétnek, hogy rájöttem, mi a feladatom az életben. azért vagyok  itt, hogy segítsek másoknak felébredni. nem úgy, ahogy Morpheus csinálja a Mátrixban, nálam nincs piros pirula. én állítok az adagolón, hogy kevesebb altató csöpögjön az infúzióba. segítek kikelni az ágyból, kinyitom a kórteremből kivezető ajtót. amikor alvajáró voltam, anyám csak azt látta, hogy éjjel mászkálok, és mindig rámüvöltött, hogy mégis, mit csinálok. ez a legrosszabb szerintem, iszonyúan megijedtem, gondoljatok bele, az utolsó emléketek a jóéjtpuszi a szüleitektől, aztán meg valaki rátok kiabál, és arra ébredtek, hogy felöltözve álltok a folyosón. szóval: az ébredési folyamatot segíteni vagyok itt, példával tanítva, fokozatosan. ahogy például Fabionak elmeséltem Platón barlanghasonlatát. vagy az a pár kérdés, amire még Darwinban válaszoltam Chrisnek. ezek mind beérnek majd egyszer. lehet, hogy évek múlva, de összeáll majd nekik a kép, ahogy bennem is helyükre kerülnek a dolgok.

példával tanítok, és megosztom a tudást, amit megszerzek. tudom, hogy a blogom olvasóinak legalább 90, de inkább 96-97%-a hülyének néz, vagy kinevet, azt gondolja, hogy valami varázsgombán élek, mert ilyeneket írok. de kaptam pár olyan levelet, kommentet, amiből tudom, hogy néhány ember már megtalálta az utat - őket kísérem el egy darabon. ez rengeteget jelent nekem. legutóbb azt írtam, hogy a negatív és a pozitív visszajelzésekkel sem szabad törődnöm. ezt módosítanom kell. aki negatívan jelez vissza, arról tudom, hogy nincs készen, de ezt javarészt eddig is tudtam, mert eddig is beszéltem ezekkel az emberekkel, eddig is hasonló reakciókat kaptam tőlük. a nagyobb horderejű megnyilatkozásaim pedig nagyobb volumenű visszajelzéseket vonzanak, ennyi. a pozitív visszajelzéseknél pedig tudom, különösen egy-kettőnél, hogy sikeres a munkám, hogy elindult valami, mert az illető nyitott arra, hogy befogadja a tudást.

Melbourne-ből nem sokat láttam, de tudom, hogy lesz még rá lehetőségem. a legszebb élményem a Great Ocean Road volt, autót béreltünk, és elmentünk a 12 apostolig. oda-vissza több, mint 500 kilométert tettünk meg, fantasztikus színeket, formákat láttunk, ha nem kellett volna visszaérnünk, még most is ott állnék, és nézném az óceánt. nem tudom leírni, milyen felemelő érzés volt. a természet olyan varázslatos, megnyugtató, és szabaddá tesz. ah, és láttam koalát! az autóból. de pingvint még ez előtt láttam, St Kildában, a külvárosban, ahol a hostel volt, van egy hullámtörő a parton, ott laknak a kis, kékes tollú pingvinek. de kenguruval még mindig nem találkoztam. szintén ezen az úton - pontosabban az egyik pihenőnk alatt - vezettem életemben először. oké, automata autót, egy parkolóban, de akkor is. Fabio instruált, nagyon élveztem. nyilván egy rally versenyzőtől kellett vennem az első órámat!:)

és ha már autóverseny: pár napja megnéztük a hostelben az Ayrton Senna életéről szóló filmet. tudtam, ki volt ő, hogyan halt meg, de sosem foglalkoztatott. a film viszont nagy hatással volt rám. az az ember különleges volt. lehetett látni a szemén. először nem értettem, hogy ha ennyire jó ember volt, miért ért véget olyan hamar az élete - hiszen akkor szakadsz ki az életedből, például egy tragikus balesettel, ha nagyon rossz úton jársz. azt hiszem, Ayrton halála krisztusi halál volt. áldozat, hogy az emberek figyelmét ráirányítsa a jóra. rengeteg örömöt és büszkeséget szerzett a braziloknak, jó példával járt elöl. és a halála óta nem volt halálos F1 baleset, mivel a vezetőség változtatott a biztonsági kérdésekben. amikben Senna mindig hallatta a hangját.

Ayrton Senna

nagyon fontos történet, még azt hiszem, amit Apu csak nemrégiben mesélt: anno Nagyiékkal, autóval elutaztak Hollandiába. Apu ott egy ponton megállt, hogy ő akkor ottmarad. de Nagyiék nem engedték, vissza kellett szállnia a kocsiba, és hazajöttek. persze, ha nem így lett volna, én nem is léteznék. örülök, hogy így alakult, de egy biztos: én nem szállok vissza abba az autóba.

szóval, a lényeg: igyekszem minden történést, helyzetet megvizsgálni, megkeresni az okát, és levonni a megfelelő következtetést a végén. a tudatosság fontos jelszó lett az életemben. a kérdéseimre pedig választ kapok. új élmény ez, imádom. és boldog vagyok, hogy tudom, mi a feladatom az életben.

most 3 nap Sydney, végre tudtam szkájpolni Ádibádival, kicsit kipihenem magam, aztán péntek hajnalban irány Cairns! onnan rögtön Adams Dam, alig várom, hogy újra lássam a Digger streetieket és a napfogyatkozást!

tanulság: ha a megfelelő kérdést teszed fel, megkapod a választ. és nem magadon kívülről fog érkezni – minden válasz ott van benned. csak türelmesnek kell lenned.

tanács: mondtam, nézzétek újra a Mátrixot.:) és jegyezzétek meg: nem a munkátok vagytok, nem a keresetetek és nem a drága kütyüitek. az élet nem ezekről szól.

érkezéskor azt gondoltam, Darwin az az állomás, ahol kicsit megállok, hogy leülepedjenek bennem az eddig tapasztaltak. hogy elleszek magamban, nem történik majd semmi érdekes. nem akartam eljönni Cairnsből, de tudatosítottam magamban, hogy ennek a városnak is megvan a maga szerepe az utamon, hogy itt is okkal vagyok.

amit hamar észrevettem, az volt, hogy Darwinban folyamatosan lehetőséget kaptam arra, hogy értelmezzem a megérzéseimet és megfelelően cselekedjek. a reptéri shuttle bus sofőrje egy night marketet ajánlott a közvetlenül ögötte ülő lányoknak, akik egyébként egy olyan hostelnél szálltak ki, ami a Digger streetre emlékeztetett, nagyon szimpatikus volt. később többször elsétáltam mellette. de nem tudom, lett-e volna dolgom ott. ez, meg egy srác a hostelemből: olyanok voltak, mint a lapozgatós regényekben a kihagyott lehetőségek. tudjátok: ha meg akarod nézni, mi mozog a bokorban, lapozz a 123. oldalra! ha mész tovább az ösvényen, lapozz a 101. oldalra! na, szóval volt, ahova nem lapoztam oda. az út végén megkérdeztem a sofőrt, merre van a piac, tudtam, hogy oda kell mennem. a hostelben először rossz szobába tettek (lányszobába foglaltam helyet, koedukáltba kerültem, 3 fiú mellé), gondoltam, maradok, de egyre erősödött az érzés, hogy szólnom kell, másik helyet kérni. azt hiszem, pár hete ezt nem mertem volna megtenni, inkább szerencsétlenkedtem volna 3 büdöshangos fiúval egy szobában. miután becuccoltam az új szobába, a liftbe beszállt mellém egy lány, akin kb. ugyanolyan felső volt, mint rajtam. majdnem meg is jegyeztem ezt neki, de aztán a recepciónál ő szólított meg. (igen, ilyen apróságok a jelek, amikre figyelni kell.) őt is érdekelte az esti piac. ő Celine Svájcból. fent, az étkezőnél találkoztunk az angol Bennel, és így, hárman indultunk neki a városnak. lett társaságom.:) mint kiderült, mindhárman ugyanazzal a géppel érkeztünk Cainsből. de mintha két külön városból jöttünk volna. talán így is volt. gyakorlatilag. szerintem azért találkoztam velük, hogy kicsit visszarántsanak a korábbi életembe - hiszen ők nem élték azt át, amit én. azért jöttek, hogy ne felejtsem el, hogy milyen körülmények közt kell majd boldogulnom, megtartanom a bizonyosságomat és a tettvágyamat. egyfajta tréning. de ugyanakkor csodálatos emberek, Celinenel ugyanazon a napon utazunk majd haza, előtte pedig 1-2 hetet mindketten Sydneyben leszünk, és találkozunk majd. nagyon cuki, mosolygós lány, megszerettem.

a piacon elképesztő fire showt láttunk, a srác két fire sticckel tolta, és mindkettőhöz hozzáerősített egy égő meteort, vagyis poit. csodálatos volt, nevetett közben, imádtam nézni az arcát, annyira felszabadító volt. aztán didgeridoo show volt - az aboriginalok ezerrel táncoltak rá, az emberek tapsoltak, a zene fantasztikus volt. de én valahogy azt éreztem, hogy sűrűsödik a levegő, nem tudtam elengedni magam. egyszercsak mindenki hátat fordított a színpadnak: ketten összeverekedtek, gyepálták egymást a földön. a rendőrök gyorsan véget vetettek az incidensnek, semmi komoly nem történt. engem viszont eléggé megzavart ez a történet, úgyhogy elindultunk haza. ez is egy kis lecke volt.

ezután nagyon érdekes volt, ahogy a hostelben felépült a kis társaságunk. jó ritmusú, természetes folyamat volt. másnap megismerkedtünk Jamesszel, aki JoJo merészebb és kúlab kiadása. nem csak azért, mert szintén kínai, de ugyanazok a gesztusai és a szófordulatai, mint Jonak. durva hasonlóság. aztán megismertük James társaságát, Scottot Skóciából, Christ Németországból, meg még néhány embert, ja és Sandrát Svédországból, aki Celine szobatársa volt. volt vodkázás a parkban, nevetés, sokáig kimaradás, Jamestől kaptam tippeket a stoppoláshoz. Chris egy érdekes élmény volt. ő maga a kétely. olan, mintha a korábbi önmagammal találkoztam volna. és most biztosan tudom, hogy átadtam valakinek valamit mindabból, amit tanultam. mert Chris egy okos, kedves, szép, tájékozott 20 éves fiú, aki nem bízik önmagában, és tele van félelemmel és kétellyel. de biztos vagyok benne, hogy ez megváltozik majd.



mindenki, akivel találkozol, fontos. információt hoz neked, ahogy valószínűleg te is neki. van, akivel egyetlen, meghatározó mondat, egy tanács megszerzése miatt találkozol, van, aki pozitív példát mutat neked, van, akinek te segítesz a bizonytalansága, a kételyei leküzdésében. mindegy, hány éves vagy, mikor ébredsz fel: a lényeg, hogy eljutottál az ébrenlét állapotába. már nem fogsz visszaaludni. bár sokan megpróbálják majd beléd tömni az altatót.

a legérdekesebb történet szerintem mesébe illő. Sandrával, Celine-nel és Chrisszel felmentünk a Lake Alexanderhez, ami egy kis mesterséges tó, amiben akkor is lehet fürdeni, mikor az óceánban, a medúzák miatt nem. itt napoztunk, megvolt a napi chill. elindultam körbesétálni a tavat. majdnem körbeértem, egy apró, félsziget-szerű nyúlványnál voltam, azt is körbe akartam sétálni. még Cairnsben másik Chris mondta el egy, a parton élő madárról, hogy a fűbe fészkel, és, ha a fészke közelébe mész, támadásba lendül. neked repül, és megvág a szárnya szélével. na, sikerült egy ilyen madár fészke közelébe mennem.

becélzott és repült felém ezerrel. futottam. egyre közelebb suhant el felettem. iszonyú vicces lehetett, ahogy bikiniben rohantam, és többször elvetődtem, hogy ne szálljon nekem a felpaprikázott kis dög. bemenekültem egy fa alá. akkor vettem észre, hogy ül ott valaki. Garth volt, egy kb. 50 éves, új-zélandi pasi. természetesen kék szemekkel. nagyon jót beszélgetem vele. oda jár ki a tóhoz olvasni. a legemlékezetesebb témánk a diploma volt. végzett a tanulmányaival, de még nincs meg a papírja. és még volt néhány párhuzam. a szabadság kulcsa ez a papír, és megszerzem, mert megígértem. ő azt kérdezte, hogy azután nem jön-e majd a többi elvárás. azt hiszem, jön, de ebben áll az ember szabad választása - dönthet úgy, hogy a saját elvárásainak felel meg, nem másokénak. anyway, tényleg nagyon érdekes találkozás volt ez, a fa alatt ülő emberrel.

ami még fontos: az első/második darwini napomon iszonyúan fájt a lábam, alig bírtam járni. nagyon nem tetszett ez, tehát megkerestem az okát. nem akartam eljönni Cairnsből, ezért fizikailag gátoltam magam a mozgásban. amint ezt helyretettem, rendbe jött a lábam. tudatosítanom kellett magamban, hogy

- ez az állomás is az út része, ritmusban vagyok
- a Digger street nem csak egy hely, hanem egy állapot, és máshol is megtalálhatom
- az ottani emberekkel biztosan találkozom még, nem veszítem el őket
- ahogy ott megvan a ritmus, ahogy mindig, mint az óceán hullámai, jönnek az új események és az új emberek, úgy az életem is tökéletes ütemben halad előre. és ebben is vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. nem lehet minden napom olyan katartikus élmény, mint amit a Digger streeten éltem át. kell ez a természetes változatosság, hogy minden fázisból tanulhass, érezd, hogy haladsz, értékeld, amit átélsz.

az biztos, hogy mostanában kevesebbet alszom, kevesebbet eszem, mint Magyarországon, hiszen buzog bennem a tettvágy, tapasztalni akarok, menni előre, nem akarom vesztegetni az időt.

most úgy érzem, nem akarok röghöz kötve élni. menni akarok, utazni, emberekkel találkozni, megismerni őket, felemelni őket, ahogy ők felemelnek engem. valahogy sokkal természetesebbnek érzem a közösségi létet. sokkal élettel telibb, felemelőbb. azt hiszem, egy gyereknek is ez az ideális. mindenki figyel mindenkire, mindenki segíti a másikat, mindenki fejlődik, tanul. egy közösségben megosztod, amid van, így sokkal jobban esik az étel, a kávé, az élmény. ahogy Bonnie javasolta, körülnézek, hogy otthon merre vannak az "enyéim". biztos vagyok benne, hogy találkozom velük.

Darwinból is új barátokat hátrahagyva jöttem el. én, aki nehezen áll szóba bárkivel, és jobban szeret begubózni a saját kis világába. de ez már, nyugodtan mondhatom, nem igaz rám.



Sydneyben lepakoltam a cuccaimat Joéknál, aludtam, ettem, aztán elvonatoztam Thirroulba Katához. még Cairnsben az Alison beachen, ami gyönyörű volt, viszont, mivel nem vittem fényképezőgépet, nem tudtam róla képeket csinálni, találtam egy jó régóta hánykolódó 20 centest. Chris, akivel ott voltam, mondta, hogy fotóim ugyan nem lesznek a helyről, viszont egy szerencsepénzem lesz onnan. szóval ezt a szerencsepénzt odaadtam Katának, hogy segítsen neki elérni a célait. tudom, hogy el fogja. megint nagyon jól éreztem magam nála, megnéztük közelebbről a helyi kocsmát, éééééés, a Mattea-féle tetkómat, ami kicsit megfolyt, nem takartuk le, megtartom örök emléknek, viszont a továbbfejlesztett verzióját megkaptam a bal combomra. annyira szép! kb. 2 óra alatt kész volt. sosem gondoltam volna, hogy valaha tetováltatok a lábamra, mert utáltam a lábaimat. sortot sem nagyon hordtam ezért eddig. de a trópusokon nem sok választásod van.:D azt hiszem, 29 évesen épp' ideje elfogadni a testemet.



kedd reggel 7-kor irány Melbourne, aztán Tazmánia. 9-én repülök vissza Cairnsbe.

elég nehéz megírnom egy-egy blogpostot, általában napokig tart. annyi mindent akarok leírni, és meg kell, hogy legyen az íve, egybe kell állnia, ezt pedig nem könnyű összehoznom abból a rengeteg gondolatból, amit meg akarok osztani veletek. tudom, hogy milyen lehet a postjaimat olvasni. tudom, milyen gondolatokat és érzéseket váltok ki belőletek. az előző bejegyzésem után sejtettem, hogy felbolydul a hangyaboly, tudtam, hogy milyen reakciók jönnek majd, és valóban olyanok jöttek. ezért is írtam, hogy fel kell vérteznem magam minden ellen. a dicséretek, a negatív hangok és a támadások ellen is. mert csak az számít, amit én érzek, az út, amerre a megérzéseim visznek. a bizonyosság, amit megszereztem. az, hogy tudom, hogy minden rendben lesz, és bármilyen célt tűzök is ki magam elé, elérem. új világ épül, nekem pedig fontos szerepem van ebben a folyamatban. tudom, hogy sokatoknak ez kevéssé érthető. hogy sokan bolondnak tartotok. (mindenki hülye, csak én vagyok helikopter.:) tudjátok, a helikopter egyenesen fel tud szállni, bármilyen talajról. de nem, nem hülye mindenki.) hogy vannak, aki attól félnek, hogy elveszítenek. azt fontos tudnotok, hogy sosem voltam még jobban, hogy végre a helyemen vagyok. értelmet nyertek az elmúlt évek. helyére kerültek a gondolatok, érzések, az, hogy miért voltam "furcsa" - és persze, hogy az én szemszögemből miért volt furcsa mindenki más. tudom, ki vagyok. aki pedig szeret, az valószínűleg az igazi énemet szereti. akinek így nem vagyok/leszek jó, azzal valószínűleg elengedjük egymást, akik pedig szeretnek, azokat arra kérem, hogy fogadják el az utamat, ne próbáljanak meg eltéríteni róla. a legjobb, amit tehettek, az az, hogy szerettek, és a legjobbakat kívánjátok nekem - biztosak lehettek benne, hogy minden rendben lesz velem, hogy jól alakulnak a dolgaim és boldog leszek, ahogy vagyok is. ha céljaim mások is, mint amit elképzeltetek nekem, a legjobb szándékkal, hiszen a legjobbat akarjátok nekem, jó célok. az én céljaim és vágyaim, nem másoké. nem veszítetek el, nem veszítjük el egymást, a fontos kötelékek tartósak, és nem ismerik az idő és a távolság fogalmát.

és a tanulság: az épített környezetünk díszlet, amit azért húztunk fel, hogy elfedjük a valóságot.
a tanács pedig: no fear.

a következõ állomás Darwin. ezt a blogpostot a reptéren és a gépen írom. a Cairnsben eltöltött idõ életem meghatározó pár napja volt.

az utolsó napomon Elerival (akinek szintén az utolsó napja volt) elmentünk egy hajóútra a korallzátonyhoz. a legolcsóbb utat választottuk, és

- szélcsend volt, kivételesen jó idõ
- a lassú hajó helyett, amivel mentünk volna, egy sokkal gyorsabb vitt ki minket
- finomakat ettünk
- pár centivel lebegtem a korallok felett
- Eleri gyönyörû fotókat csinált
- teknõst akartam látni, és igen, láttam egy hatalmasat (ahogy a kolibrik is folyton ott repdestek a Digger streeten, mert látni akartam õket.)
- elhatároztam, hogy nem leszek többé tengeribeteg, és nem, hogy nem voltam az, de minden pillanatát élveztem a hajóútnak. csodálatos volt. az óceán különbözõ kékjei, a napsütés, a vízpermet, az albatroszok

a búcsúestémen láttam magam elõtt egy rajzot: egy szívet, benne egy szemmel, körülötte sugarak. nagyon egyszerû minta volt. tudtam, hogy ez a következõ tetoválásom, és Mattea kell, hogy megcsinálja. és elindult a dolog, azonnal mindenünk meglett, ami kellett hozzá: Mattea tetoválótintáját megszereztük Chloe bezárt szobájából (a betörésnek egy tükör áldozatául esett), Esther adott tût, Bonnie ragasztószalagot, amivel a tût a nyélre (konkrétan egy kanálra) erõsítettük, Oli hozott vazelint, nálam volt fertõtlenítõszer. szóval minden egyben volt, mert a dolgok így mennek.:) akartam és megteremtettem. Ezra még jön nekem egy tetoválással.

Barron Falls: *, Gabes, Oli, Chris; waterfwalls: Julio, *, Ez; Jacob, *; Bonnie, Jacob; the reef (photos by Eleri); Digger Tattoo: *, Mattea (photos by Bonnie)

azt hiszem, ideje megköszönnöm mindennek és mindenkinek, hogy végre itt lehetek: anyámnak, aki azt  mondta, hogy szörnyen örömtelen ember vagyok, hogy soha nem lesz belõlem senki. mindenkinek, aki csúfolt, nevetwtt rajtam, amiatt, ahogy kinéztem, amilyen zenét hallgattam. azoknak is, akik fizikalilag bántottak. akik lehülyéztek. akik nem ismerték el a munkámat, a tehetségemet, az eredményeimet. azoknak, akik lustának tituláltak. ezek mind az épülésemet szolgálták, és ezeknek köszönhetõen értem el most végre erre a pontra. hogy tudom, hogy nem vagyok lusta. sõt. hogy képes vagyok nagy dolgokra. hogy tudok igazán szeretni. hogy tudok örülni a legkisebb dolgoknak is, sõt, hogy tudok örülni, naphosszat, sokmindennek, sokszor kicsit, sokáig, egyáltalán. hogy napról napra szebbnek látom magam. hogy végre látom az emberek szépségét. gyönyörű, csodálatos emberek vannak körülöttem, akik ragyognak, és imádom õket. de a vadidegenekben is mindig felfedezek valamit, amitől szépnek látom őket, bárkiről is legyen szó. kipróbálhatjátok ezt ti is: a legegyszerűbb, ha mindenkinek a szemét nézitek. ott biztosan meglátjátok a szépséget. kitaláltam egy jó kis gyakorlatot: mindenkinek megnézem a szemét, hogy milyen a tekintete, és magamban mondok rá egy pozitív jelzőt. pl.: eltökélt. odaadó. bájos. erõs. az ember nem más, mint egy óriási adag potencia, építõ, kreatív energia, amit csak meg kell tanulnia kiengednie magából.

íme a hely, ahol életemben a legtöbbet fejlődtem, a legrövidebb idő alatt:

(photos by Eleri)

minden embernek megvan a maga szerepe az életedben, ahogy te is más és más szerepet töltesz be  a különbözõ emberek életében. tehát, van, aki megbánt, van, aki kigáncsol, van, aki megsimogat, van, aki mindenben támogat. te pedig van, akit kigáncsolsz, van, akinek hazudsz, van, akit a körülményektõl függetlenül szeretsz. remélhetõleg idõvel a negatív tetteid elmaradnak. emlékszem a haragra, amit Gergõvel kapcsolatban éreztem, és emlékszem a pánikra, amikor nyáron a szakítás miatt olyan beteg voltam. emlékszem arra a pillanatra, amikor megfordult a fejemben, hogy tényleg komoly gond van, és nem tudom, hogyan mászok ki belõle, hogy meggyógyulok-e. de onnan egyenesen ide, Ausztráliába vezetett az út. itt végre megértettem, amirõl Gergõ annyit mesélt nekem. megértettem, miért volt olyan állapotban, amilyenben. hogy miért alakult így a kapcsolatunk.

és ha már a fiúknál tartunk: az elsõ napjaimat Cairnsben Ezra határozta meg. õ volt az elsõ, aki odaült hozzám, kérdéseket tett fel, fõzött nekem egy tát. (késõbb elmondta, hogy a nagymamája tanította meg arra, hogy ahhoz, hogy valaki otthon érezze magát nálad, elsõ dolgod legyen adni neki egy csésze teát. mûködik. annyira apró dolog, és mennyire csodálatos!) szóval. nem mertem a szemébe nézni. sosem láttam még azokhoz a szemekhez hasonlót. kapuk egy másik dimenzióba. éreztem, hogy ha ott belépek, sosem lesz már semmi olyan, mint elõtte volt. ezért sokáig féltem a szemébe nézni. de aztán szerencsére ez megváltozott. és annyi energia szabadult fel bennem, annyi újat láttam és tapasztaltam mellette néhány óra alatt! hálás vagyok neki. megtanultam, hogy nem minden vonzalom szexuális jellegû: együtt aludtunk a tetõn - a nagyobbik öccsével, Gabesszel és olykor Chrisszel egyetemben - átöleltük egymást, napközben is sokszor voltunk fizikailag nagyon közel, de soha semmilyen szexuális felhangja nem volt ennek a közelségnek, az érintéseknek. azt hiszem, amiért vele mégis más volt a kapcsolatom, az amiatt volt, hogy neki, Inza távollétében szüksége volt a nõi energiákra, nekem pedig, mivel nagyon régóta nagyon távol vagyok Áditól, szükségem volt a férfi energiákra. megadtuk ezt egymásnak, így helyrebillentettük valamellyest egymás egyesúlyát.

Ezra olyan egyébként, mint egy kis erdei tündér: sugárzik, egyben van, mosolyog a szeme, nyugalmat áraszt, cuki kis pofija van. mint a mesében, komolyan.

amire még nagyon jó volt az, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz, az az, hogy gyakorolhattam a féltékenységgel való leszámolást. mert a féltékenység nagyon komoly gond az életemben. Ezra barátnõjérõl láttam képeket: az a lány elbûvölõ. gyönyörû szép. tiszta. sosem találkoztam vele, mégis, úgy érzem, hogy szeretem. nagyon furcsa és nagyon jó érzés ez. minden nap hatalmas meglepetések érnek és mindig tanulok valami újat. Matteat sem kedveltem, mikor elõször megjelent a Digger streeten. de aztán tudatosan változtatni akartam ezen. így megláttam, hogy hasonló problémái voltak/vannak önmaga elfogadásával, mint nekem. 19 éves, de ezerszer jobban kihasználja a neki megadatott tehetséget, mint én. azt hiszem, ezért éreztem féltékenységet vele kapcsolatban. de már nem érzek. annyira erõs, tudatos, tehetséges csaj, a szemébe nézel, és azt gondolod: nincs lehetetlen. csodálatos.

és itt van Bonnie, aki egybként is nagyon szép, de amikor beszél, tanít, megosztja a tudását, pillanatról pillanatra szebb lesz, és olyankor úgy érzem, hogy õ a leggyönyörûbb teremtés a földön. és ragyog. õ az elsõ ember, akinél látom az õt körülvevõ energiamezõt. fantasztikus.

having fun reading my blog post, Bonnie? :) you're awesome! pls tell the guys that i love them a lot! and i miss you all! és olykor, egy-egy pillanatra Sárira, máskor meg Amira emlékeztetett. nem mintha bizonygatnom kéne bármit is, de tudom, hogy az Ezráról leírtak kérdéseket vetnek fel. szóval: Bonnie iránt hasonlóan érzek, mint Ezra iránt. ugyanúgy elbûvöl, magával ragad, iszom a szavait, jó érzés a közelében lenni. ez olyan vonzalom, amit eddig ritkán és sokkal kevésbé intenzíven éreztem csak.

jaj, és a többiek. az a sok gyönyörû, imádnivaló hippi. Oli, aki erõs, találékony, tiszta tekintetû, (8 általános, folyamatos önképzés, elképesztõ intelligencia, házimozirendszer írásvetítõbõl - ah, mondjátok, hogy csak az lesz ember, aki egyetemet végez!) Eleri, aki szép, tudatos és öntudatos, sportos, határozott, Mark, akinek kacagnak a szemei, és a belsõ tûzrõl mesél, Gabes, aki 17 évesen többet tud a világról, mint én most, és vicces és impulzív, és a tesója, aki 16 évesen elképesztõ infók birtokában van, és olyan kis édes, hogy folyton meg akarom ölelni, és annyi mindenki volt még, Chloe, Jack, Jacob, Robin, Martin, Nina, Esther, Sky, Steve, másik Steve, Chris, aki csodálatos, hatalmas szíve van, bátor, egyenes. annyira sokat jelentenek nekem. amikor elbúcsúztam tõlük, a családomtól búcsúztam el. egy olyan városban, aminek a létezésérõl sem tudtam. és ahova visszamegyek a teljes napfogyatkozásra. amirõl szintén nem tudtam eddig.

ah, és a szemek! mindenkinek (!!) világos szeme van. kék, szürkés kék, zöldes kék, vagy világos, aranybarna. itt az én színváltós szemem is folyton zöld, és egész világos. nem tudom, miért van ez, de érdekes.:) mindig vonzottak a kékszemûek. és a zöldszemûek.

Gabes, Ez, Oli, Chris, Mark, Mattea, Bonnie

amiben biztos vagyok: fel kell vérteznem magamat a "támadások" ellen, stabillá tenni a magas energiaszintemet. mert tudom, hogy sokaknak furcsa, ami történik velem, más leszek, és az ember úgy mûködik, hogy a másik embertõl szedi el a szükséges energiát, tehát sok negatív behatással kell számolnom. nem gonoszságból vagy rosszindulatból - egyszerűen csak így működünk. tudom, hogy nehéz igaznak elfogadni olyasmit, amit nem tapasztaltunk személyesen. vigyáznom kell magamra, biztosnak kell lennem magamban. eltántoríthatatlannak kell lennem.

nem tudtam, mi az, amit keresek, mikor elindultam Ausztráliába. direkt nem határoztam meg semmit, nem állítottam fel elvárásokat. de megtaláltam, amit kerestem. az események egyre gyorsabban követik egymást, egyre meghatározóbbak. minden felpörög. mi vagyunk a kritikus tömeg. megtaláljuk egymást, földrészeken, idõzónákon, különbözõ kultúrákon át. nem számít, milyen életkorban vagyunk, vagy mikor ébredtünk fel. összetartozunk, erõsek vagyunk, és elhozzuk a változást.

hallgassátok meg ezt, aztán szóljon, aki magára ismer!

olvasásra pedig ajánlom James Redfield, A mennyei prófécia c. könyvét.

tanulság: ha nyitsz, megkapod a lehetõséget a változásra.

ui.: hja, és az élet tanít: a sok tárgy, kacat, ruha, tök felesleges. fel kellett adnom a carry-on bõröndömet, mert a megengedett 10 kg cucc helyett 16 volt nálam. megtanultam a leckét. egyébként éreztem, hogy ki kellett volna fizetnem a repjegy foglalásakor a bõrönd árát, ami jóval olcsób volt, mint a helyszíni díj, de nem tettem. hát ennyi, hallgatni kell a megérzéseinkre, nem véletlenül kapjuk õket.