először is, szeretnék ajánlani egy cikket: Marina Abramovic:The Artist is Present, a videóval együtt. légyszi, olvassátok el, nézzétek meg, ígérem, megéri azt a 7 percet.
szóval. a húgom lediplomázott a jogon. öröm, boldogság.:) Húg ráadásul nem csak a család gyerekei közül elsőként szerzett diplomát, de történelmi tettet is végrehajtott: elintézett egy családi fotót. mármint olyat, amin mind rajta vagyunk, Apu, Anyu, Öcs, Húg, én. vicces. és akkor a manifesztációról és a gondolat teremtő erejéről: Hugedli belőtte magának, hogy milyen környéken, milyen jellegű ügyvédi irodában, milyen fizetésért, milyen feladatokat szeretne végezni. hétfőtől megy próbaidőre azon a környéken, egy olyan irodába, pont annyi fizuért, pont olyan lehetőségekkel, amit szeretett volna. mindezt másfél hétnyi álláskeresés után. mert kigondolta, mit szeretne, persze meg is volt hozzá a kellő tapasztalata, alapja, és nem akart engedni az elképzeléseiből. ennyi. céltudatos doktor Lilla.:)
Öcs, Apu, Húg, Anyu, *
Reni, Öcs, Anikó, Keresztanyu, Apu, Lilla, Zsuzsi, Anyu, Réka, *, Kinga, Manó, Berta, Lili
Húg gengszterrepperesen örül
Berta, Réka, Lili, Lilla, Kinga, Zsuzsi, Zoli
a diplomaosztója előestéje sajnos elég rosszul sikerült, akkor tetőzött a fulladásos kis szórakozásom, a hazatérésem után (illetve a hazatérés felett érzett stressz miatt már az ausztrál út legvégén) kiújult asztmám - aminek az az oka, hogy úgy érzem, nem élhetem itt a saját életemet.
mert ugye itt valahogy mindenki meg akarja nekem mondani, hogyan éljek, mi kell az életemhez, mit gondoljak, mit egyek, mit ne gondoljak, mit gondoljak másképp, mit érezzek, hogyan érjek el célokat, amik nem is az enyémek. 13 éve hallgatom, milyen hülye vagyok, mert nem eszem húst. örök életemben hallgattam azt, hogy miért úgy öltözöm, ahogy, az már megint mi rajtam, hogy' nézek ki. meg hogy ez a zene ez milyen szar már. ha épp' szeretek valakit, akkor azt hallgatom, hogyan is kéne viselkednem vele, ha épp' már nem szeretek, vagy engem nem szeretnek, akkor azt, hogyan és milyen határidővel felejtsem el, na meg, hogy milyen szkilleket mikorra illene már magamra szednem. egyszerűen felfoghatatlan számomra ez - megvan a saját elképzelésem a világról és a feladataimról, és én például soha senkinek nem mondtam azt, hogy ne egyen húst, vagy gondolkodjon másképp a világról. igaz, olyat mondtam már, ha valaki lehülyézte magát vagy negatívan állt valamihez, hogy azt ne tegye, mert akkor a negatívra programozza magát. de ez mindenkinek a maga döntése.
a pánikrohammal kísért, többórás fulladásos szerencsétlenkedés közben segítséget kértem valakitől, az egyetlen segítséget, ami tudom, hogy hatásos lett volna: hogy kicsit elmehetek onnan, ahol vagyok, és meghallgat egy olyan ember, aki ért engem. de ezt a segítséget nem kaptam meg, ami nem javított a helyzetemen, úgyhogy végül az ügyeletisek jöttek meg a vénás hörgőtágító. azért innen nézve már kicsit vicces, hogy ennyire bele tudom lovalni magam ilyenekbe. főleg úgy, hogy tudom ebből az állapotból a kiutat. és nem, az nem a gyógyszer vagy az agyturkász.
arra segített rájönni ez az eset, hogy tényleg egyes egyedül én tudom megoldani a dolgaimat, és ennek jó esetben akkor is mennie kell, ha mondjuk épp' senkire nem számíthatok (ami persze olyankor szomorú), valamint arra, hogy én pontosan azt csináltam valakivel, amit a környezetem csinál velem: megpróbáltam jobban tudni helyette, hogy mi a jó neki, erőszakosan segíteni. erre mondta azt Dóri, aki az allergiámat kezeli, amikor ezt a felismerésemet elmondtam neki, hogy "na ugye, hányszor mondtam már neked, hogy ne birtokolj". pedig ahogy más is, én is tudom, mi a jó nekem, kijelöltem a céljaimat és a saját tempómban haladok feléjük. amilyen segítségre szükségem van, azt megkeresem magam, ezért járok az allergiámmal energiakezelésre, ezért próbáltam ki a pránanandit. (utóbbi amúgy nem jött be, mármint nem maga a kezelés, hanem azok, akik csinálták: egyrészt nem figyeltek rám, ez látszott abból, hogy a többször egyeztetett időpontra nem volt ott a kezelésre az, aki végezte volna, abból, ahogy hiába mondtam el bizonyos dolgokat vagy válaszoltam a kezelőm mondandójára, meg se hallotta, amit beszéltem, csak mantrázta tovább az okosságokat, illetve azzal jöttek, hogy majd ezt meg azt kinevelnek ott belőlem. mert ők is jobban tudták, mint én, hogy mi a jó nekem.)
ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nekem aztán nem kell segítség senkitől, vagy nem fogadok el tanácsot, véleményt, és nem lehet másképp gondolni a dolgokat, mint ahogy én gondolom. csak általában, van egy határ, illetve szerintem jobb, ha megpróbálunk valóban figyelni egymásra és olyasmivel segíteni, olyat adni, amire a másiknak tényleg szüksége van. ehhez persze nézőpontot érdemes váltani.
hát, csinálok hülyeségeket, meggondolatlanságokat, szó se róla. de végre újra ott tartok - ami a hazajövetelem után megszűnt, elmúlt egy időre, sajnos - hogy átgondolom a dolgaimat, elemzem őket, és tanulok belőlük. örülök ennek, kezdek magamhoz térni. az Ausztráliában megismert magamhoz. és dolgozom azon, hogy a saját magam által kitűzött időre a vágyott helyen legyek. persze nyilván jó lenne ezúttal már nem egyedül. pozitív program, pozitív program!:) (és ilyenkor mindig eszembe jut, ahogy az Eat, Pray, Love-ban az egész életét hátrahagyó Julia Roberts találkozik Balin Javier Bardemmel. salallalalla.:))
azt már a múltkori posztban is meg akartam említeni, hogy mennyire vicces, hogy olyan emberek is észreveszik a jelenleg zajló nagy változást, akik viszonylag kevéssé nyitottak az.. huh, nem tudom, "ilyesmire". pl.: valaki arról beszélt nekem, hogy december 21. óta valahogy "mindenki meg van hülyülve": nem elégedett a munkájával, új munkahelyet, esetleg új területet keres, nem találja a helyét. de vannak még ilyen jelek. jó ez. szóval, don't lose your faith in humankind:
na, és még jó dolgok: régi arcokkal jó találkozás, meglepően pozitív hangulatú, illetve nagyon hasznos beszélgetések, új barátság kezdete, és Nagyszékely. lementem Ancsiékkal oda a telkükre. bográcsoztunk, sóskát ültettünk, szőlőt metszettünk, kirándultunk a kocsmába, láttam őzikét, nyulat és sast, megismerkedtünk a nagyon vicces trófeakereskedő szomszédjukkal, fát hasogattam, amit imádok, örültünk nagyon a csillagoknak, amikből rengeteg volt, és búra-szerűen vettek minket körül, és a Holdnak is, amiből csak egy volt, az viszont narancsvörösen ült az ég alján. wow. és akkor ráébredtem, hogy a városból kicsit sok. de már megtaláltam a megoldást, hogy hogyan meg hova szabaduljak ki egy kicsit belőle, remélem, összejön. majd megírom.
csipkebogyó; KO, bográcsozós Ancsi + Balázs; a hagymát is fejszével vágtam
peace.
