december másodikán landoltam Launcestonban. a Lilydale-i német család, akiknél wwoofoltam, a városban vett fel, előtte volt időm körülnézni kicsit, a bőröndömet magam után vontatva. eléggé kicsi város, mindenki ismer mindenkit, legalább látásból. az ég olyan szép volt, hogy tátott szájjal néztem hosszú percekig.
ami eléggé zavart, hogy kijött az allergiám, mintegy 2 nappal ezelőtt az út előtt, és nem tudtam, nem tudom, mi volt az oka. persze mindenki azt mondta, hogy „Tasmániában mindenki prüszköl, mikor megérkezik, nagyon erősek a pollenek”, de mivel az allergia egy pszichés dolog, nyilván nem erről van szó.
Lilydale, ahová mentem, nagyon apró, kb. két utca. Buchingerék fent laknak a hegyen, az utolsó ház az övék. első este elvittek magukkal a barátaikhoz egy vacsorára. Deb ötvenvalahanyadik születésnapja volt, Jen és a férje voltak a vendéglátók. ott találkoztam, Libyvel, egy elképesztően jókedélyű, jófej, mosolygós, fitt nővel, aki hatvanon felül van, de simán felteker a hegyre, amin én szerintem viszonylag gyorsan kidőlnék. felajánlotta, hogy másnap elvisz a pár házzal Buchingerék alatt lakó magyar családhoz.
Jen férje, a házigazda gyógyszerész, így elhatározta, hogy ad valamit az allergiámra. mondtam, hogy köszönöm, de nem veszek be semmilyen gyógyszert. erre meg aztán különösen nem. Tudom, hogy ssegítő szándékkal, jóindulatból tette, de csak tukmálta, hiába mondtam el vagy tíszer, hogy „no, thanks, I don't take medicines”. végül a kezembe nyomta a levelet, amiben még úgy 3 szem tablette volt, hogy vigyem magammal és vegyem majd be. szerencsére Jen nagyon nem akarta, hogy elhozzam, mert neki kellett. elhiszem, hogy a pasi tudta, mit csinál, de érdemes lenne neki is elhinnie, hogy mások is tudják.:)
Liby – aki a földjén feltörő vizet árulja és gyönyörű virágokat nevel – másnap délben értem jött, és elvitt a Nagy családhoz. ők a nyolcvanas évek elején jöttek ki, elég jól tették. gyakorlatilag önellátók, van víz a földjükön, azzal termelik az energiát, vannak tyúkjaik, malacaik, zöldség, gyümölcs, például egres, ribizli és meggy. András, a fiú, aki annyi idős mint én, másnap elvitt a városba, körbesétáltuk a szurdokot, amit Bonnie ajánlott, hogy nézzek meg (és anélkül, hogy említettem volna, András felajánlotta, hogy odavisz. Igen, manifesztáció.). csodálatos hely – a folyó itt egy kis medencét alkot, aminek a mélységét nem tudták megállapítani, ezért úgy tartják, hogy feneketlen. egyszerűen nem tudtak lemenni az aljára. ekkor találkoztam végre kenguruval meg wallabyval (eddig csak távolról láttam őket), életemben először láttam, ahogy a hím páva kinyitja a tollait és táncol a nősténynek, elképesztő volt! aztán volt még vegaburger, fagyi, karácsonyi házvilágítás-spotting, késői hazamenetel. hjaj, a legjobbat majd' elfelejtettem: előző nap, mikor András hazadobott, vezettem az autóját, hegynek fel, manuális váltó, izgi volt.
és akkor kicsit a wwoofingról és a családról: az anyuka, Feli (azaz Felicitas) nagyon kedves, mosolygós, törődő. nővérként dolgozik. az apuka, alfred vicces, aranyos, bár valamiért volt bennem egy tartás irányába. asztalos. gyönyörű bútorokat készít. a fiuk, Ben a legnagyobb meglepetésemre, 16 éves kamasz létére beszélgetett velem, érdeklődő volt – tudom, az előítéletek;), de nem sűrűn találkoztam még ilyen tinédzserrel. Feli kertjét locsoltam, szüreteltem és szárításra csomóztam a fűszernövényeit, főztem, varrtam, sétáltam, kutyáztam, tojást gyűjtöttem a tyúkok alól, oh igen, a városi lány, fáztam, bámultam a tájat.
Hobartba egy Gumtree-s fuvarral jutottam el, Jacob, egy német srác vezetett. a két német lány, akik vele voltak az indulásig, most Feliéknél wwoofingolnak, mert megadtam nekik a telefonszámukat. hát így megy ez, tök jó. JoJo bevackolt a The Pickled Frog hostelbe, ami tökéletes példája volt annak, hogyan működhet jól egy olcsó backpacker szálló. amit gondoltam a borzasztó Oslo hostelben Melbourne-ben arról, hogy miként lehetne egy olcsó szállás mégis tiszta és barátságos, az itt megvolt. a kulcs a hangnem volt. nem tiltás meg fenyegetőzés, hanem kedvesség és humor. ezt amúgy nem csak a hosteleknek javaslom.
Jojoval utazni jó. tök jól ment a programtervezés, a kirándulások, evés-alvás, minden. az első estémen találkoztunk és együtt söröztünk egy német sráccal, aki iszonyúan emlékeztetett egy volt barátomra, kinézetre és habitusra is. cuki, de unalmas, meg van győződve önmaga tökéletességéről, a kritikai érzéke igen fejlett, és rossz a humora. másnap már nem akartunk vele sörözni. de teljesen odavagyok azért, ahogy az emberek ismétlődnek az letemben, mintegy második lehetőséget kapva a velük kapcsolatos tanulnivalók megtanulására.
voltunk a szokásos pénteki koncerten a Salamancán, JoJo talált magának „kis” barátot (szerintem volt vagy 60 kiló) Baloo, a hostel kutyája személyében. voltunk a szombati piacon a Salamancán, ami hatalmas, zsúfolt, izgalmas. ittunk csilis gyömbérsört, piknikeztünk, bejártuk a patak menti parkot, voltunk a helyi sörfőzdében, láttuk kihajózni a világ legnagyobb tengerjáróját (amivel aztán találkoztunk Sydneyben is), megnéztük a Female Factoryt, ahol a női elítélteket tartották, átsétáltunk a hobarti hídon (kétszer egy nap, hősök vagyunk), elmentünk Richmondba, ott megnéztük a mini Hobartot, egy csomó kedves régiségboltot, csináltunk végre közös képet. voltunk labirintusban is, ahol mindketten kiakadtunk, mert az első még oké volt, megtaláltuk a közepét, de a másodikban hosszasan kavarogtunk, először külön-külön, aztán palánk alatti átkúszásos csalás után együtt, miközben egy négytagú, kisgyerkes család simán kenterbe vert miket, bejöttek, megtalálták a közepét, és már rég kint voltak, mikor mi még bent kanyarogtunk. jó ég, de boldogok voltunk, mikor kijutottunk!
az utolsó két napon couch szörföltünk, Samaránál, aki sajtot készít otthon, egyébként művész és a MONA-ban, a helyi múzeumban dolgozik. az otthoni camambert-készítésnek muszáj lesz utánajárnom otthon, akarom. Samara felvitt minket a Mount Wellingtonra, engem edig utolsó este, mikor JoJo már hazament, kivitt a Sandy Bayre, szóval hála neki sikerült kicsit többet látnunk a városból. örülök, hogy sikerült JoJot rávennem erre az útra, így tudtunk egy kis időt együtt tölteni, sokat nevettünk.
viszont azt nagyon nem szerettem, hogy egyre nőtt bennem az aggodalom, elkezdtem rosszul érezni magam a bőrömben, allergiás tüneteim voltak (vannak), rosszul aludtam, és egyenesen úgy éreztem, hogy elvesztem azt az embert, az új magamat, akire rátaláltam idekint. írtam is Bonnienak, segélykérően, és kicsit helyretett a válasza – aminek nagy részét magamtól is tudtam. igen, aggódom a hazamenetel miat, nem tudom, milyen lesz otthon. de nem szabad nem elhinnme mindazt, amit megtanultam, elértem. a negatív gondolatok negatív történéseket vonzanak – Tasmániából Sydneybe érkezve a buszon megbüntettek (mivel azt a bérletet használtam, ami JoJo adott, a trükkösen újrahasznosítottat), 200 dolláros bünti, és a laptopom fennmaradt a buszon, amiről leszedtek. sikerült visszaszereznem, de senkinek nem kíváno, azt az idegbajt. szóval, az vagy, amit elhiszel magadról, amilyenné formálod magadat, és ez a legfontosabb mondat az életemben.
most december 17., reggel 9 van, otthon még 16. este. hamarosan indulok haza. az utolsó, Sydneyben töltött napjaimról és a hazaérkezésről majd még írok egy posztot. huhh, nem sokára újra látok mindenkit, várom már! furcsa, kettős érzéssel ülök most itt. mennék is, maradnék is. biztos vagyok benne, hogy visszajövök. most még nehéz elhinni, hogy pár óra múlva már a repülőn ülök hazafelé.
viszlát, Ausztrália! köszönöm!
tanulság: a pozitív gondolatok pozitív történéseket vonzanak.
