az utóbbi időben rengeteg, nagyon fontos üzenetet, videót, képet, élményt, cikket kaptam és találtam, így ez a poszt egy kicsit felsorolás-szerű, ajánló-jellegű lesz.

múlt héten voltunk a MÜPÁban Asaf Avidan koncerten. az például egy olyan esemény volt, ahol lehetett érezni, tapasztalni, hogy az idő nem létezik. az csak a mostani világunk egy kreálmánya. a pasi nagyon hamar feloldotta a székében, szépen felöltözve feszengő közönséget, rengeteget beszélt, beengedett minket az emlékeibe, az érzéseibe, ezzel valódi kapcsolatot teremtve velünk. a kétórás koncert egyszerre tűnt végtelennek és valószerűtlenül rövidnek. valós, vicces, virtuóz, ezt a három szót írtam fel róla, de a valósat azért írtam (az őszinte helyett), mert szeretem az alliterációt. hallgassatok bele, ha van kedvetek, a hangja néhol egész' janisjoplinos. egy nagyon fontos, a koncerthez kötődő szó: energia. pozitív, persze.

Topyval azt terveztük, hogy valahogy ellopjuk a csávót, hogy aztán heti váltásban énekeltessük otthon. (amúgy - nem tudom, ez mikor történt, hogy' lehet - valamiért nekem a kattanásom ez a csontos, mikiegeresedő homlokú, borostás ropifazon, hát, gratulálok. :D)

a koncert másnapján elképesztő dolog történt. az előző posztomban linkeltem egy, a bazsalikomról szóló bejegyzést az Urban Herbalist blogról, meg persze nyekeregtem egy sort, hogy milyen pasik jutnak meg nem jutnak nekem, és sosem megyek férjhez - csak a szokásos. erre másnap jött egy futár (egyébként régi titkos vágyam volt, hogy a futár hozzon nekem valamit (olyasmit, amit nem munka kapcsán küldtek)), hozott egy bazsalikomot, és egy nagyon kedves és felrázó üzenetet. Balázsnak itt is nagyon köszi. elég jófej húzás volt. azóta öntözgetem a kis növényt, szerintem kedvel engem. mert nyilván beszélek is hozzá.

ugyanezen a napon Évus ezt a cikket küldte át nekem. az új energiákhoz való hozzászokásról, arról, hogy legyünk türelemmel... igen, megint el kell mondanom, hogy odavagyok azért, ahogy a megfelelő információ és segítség jut el hozzánk a megfelelő pillanatban.

ó, és ami totálisan fellelkesített, az Thandie Newton előadása. egy ilyen népszerű, ismert ember, a TED fórumán, ekkora közönség (mármint a jelenlévők és az internetes) előtt erről beszél:

ez elképesztő! változás, változás, juhúúú, imádom!

a hét elején találtam, aztán Ancsi és Áki is átküldték nekem, és láttam, hogy ismerősök is megosztották. egyszerű. a lényeget mondja ki. érdemes:

"elpocsékolod az életed. olyan dolgokat csinálsz, amiket nem szeretsz, azért, hogy élhesd az életed, amiben olyan dolgokat csinálsz, amiket nem szeretsz. ami HÜLYESÉG." oké, bevallom, Szerecsenkirálynál láttam először kiposztolva, ezzel a szöveggel:

"a súlyos depresszió kialakulásának egyik legjelentősebb okozója a késői rádöbbenés hogy legfontosabb döntéseink mögött, a valakiknek vagy valaminek való megfelelés állt. csináld azt amit szeretsz, légy kitartó és boldog leszel."

és ha már boldogság: a nagynéném küldött egy linket, azzal, hogy nem is tudta, hogy ott náluk van ilyen. egy meditációs központ honlapja volt.  a központban az ébredést segítő vipassana meditációt lehet gyakorolni. és fel lehet iratkozni az emailes meditációs tanfolyamukra, ingyen. a honlap fejlécén a híres Ghandi-idézet -  "te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!" - amivel akkor másodjára találkoztam aznap.

aztán szembejött ez az idézet, Feldmár Andrástól:

"valójában egész életünk sémák ismétlése, a saját szokásaink rabjai vagyunk. kell idő, hogy túltegye az ember magát önmagán. a meditáció segít abban, hogy felismerjük a szokásainkat, melyekre szüleink és a társadalom „hipnotizált”, vagyis olyan szokásokat nevelt belénk, amelyek idővel automatizmussá váltak. a meditáció az egyetlen tevékenység, amikor annyira tudok figyelni önmagamra, hogy észreveszem, ha valami automatikusan történik. a depresszió leggyakoribb oka, hogy az ember rájön arra, hogy gyerekkora óta szerepet játszik – jó feleség, jó anya, jó alkalmazott –, és soha nem tud menekülni a színpadról. nem lehet a depressziót gyógyszerrel kezelni, ahogy a pánikot vagy dührohamot sem – hiszen abból a szorongásból keletkeznek, hogy meg kell játszanunk magunkat, és félünk, hogy nem sül el jól."

azt hiszem, ezekhez felesleges bármit hozzáfűznöm.

sokat foglalkoztat a szeretet kérdése is, úgyhogy Müller Péter eheti írása is eléggé a helyén volt nálam. amit ír, arról eszembe jutnak a saját érzéseim, az, hogy hány olyan véleményt meg bíztatást kaptam anno, mikor (igen, valóban) szar volt a kapcsolatom - ennek megvolt a maga oka, nem fogom leírni megint - hogy szakítsak. az egyik barátnőmtől, aki ezt mondta, megkérdeztem, hogy ő otthagyná-e a pasiját, ha neki lennének olyan problémái, mint amikről nálunk volt szó, vagy kitartana, mert szereti. akkor persze azt mondta, hogy esze ágában nem lenne kiszállni. hát, én is kitartottam, más kérdés, hogy mi lett a vége.

és el is érkeztünk a másik témához, ami foglalkoztat, a megbocsátáshoz. ha végiggondolom a szerelmem történetét, az összes fájdalmat, amivel járt, egész könnyedén fel tudom húzni magamat. olyankor aztán eszembe jut, hogy elég nagy botorság energiával táplálni a rosszat, ébren tartani magamban a csalódottságot, a megbántottságot, a sértettséget. és ilyenkor tudok arra gondolni, hogy valójában azt szeretném, ha jól lenne, ha boldog lenne, és elképzelem ilyennek. nem, nem vagyok szent, meg elég fejlett sem: attól, mert tudom ezt gondolni, még nem teszek így mindig.

volt egy pasim anno 7 évig. (igazából 5, de 7 évre húztuk szét.) elég szarul lett vége. annyira dühös voltam rá. sokáig úgy gondoltam, hogy annak a kapcsolatnak csak úgy lehet vége, ha egyikünk meghal. (igen, kicsit belehergeltem magam.) volt ennek sok stádiuma, viszont a csúnya (legvégső előtti végső) szakítás után úgy gondoltam, jobb lenne, ha az az egyik nem én lennék. és aztán egyik nap felhívott azzal, hogy autóban ült, az út szélén pedig kézi nyíróval füvet vágtak. a gépben nem damil pörgött, hanem drótot tettek bele. a drót vége leszakadt, a jobb hátsó ablakot betörve berepült a srác kocsijába, és kicsivel a nyaki ütőere mellett találta el, erősen megütve a nyakát. na, akkor azért megilletődtem. a gondolatoknak durva ereje van. és igen, a közhely: akkor miért ne használjuk őket jóra? nem vagyunk hozzászokva, tudom.

a minap álmomban találkoztam ezzel a fiúval - azóta felesége, gyereke van - büszkén végigvezetett az életén (ide járunk piacra, ide kikapcsolódni, stb.). nagyon jó érzés volt, hogy ilyennek láttam. megnyugtató volt.

arra jöttem még rá, hogy bocsánatkérést felesleges várni az emberektől. akik nagyon megbántottak az idők során, valahogy mindig úgy alakul, hogy nem kérnek bocsánatot a nyilvánvalókért, de mégis, én megyek oda hozzájuk. egyébként olt olyan, akitől bocsánatot kértem valamiért, amivel nagy fájdalmat okoztam neki, de nem fogadta el a bocsánatkérésemet...

nyah. a márciusi tél áthúzta a Balcsira költözési terveimet, illetve munka téren azok, amikre nagyon számítottam, és biztosnak tűntek, mégsem jöttek be (úgy néz ki). szóval tegnap megállapítottam, hogy elfogytak a lehetőségeim. legalábbis a már elindított szálakon. de aztán csörgött a telefonom.:D

na de, látom ám, hogy olvassátok a blogot, nézem a statisztikát! szóval hol vannak a kommentek meg a lájkok (lekellírnomaztaszóthogy: pupákok)!?:) (és áruljátok már el, ki jutott el a blogomra úgy, hogy arra keresett rá: "a lány, aki farmot álmodott"?:))

peace.