ahogy azt már írtam a múltkor, Cairsből Byron Baybe indultam Shoval, a taiwani lánnyal, akivel a Digger streeten találkoztam. az úticél közös volt, azonnal találtunk egy fuvarlehetőséget a Gumtreen, írtunk a formának, válaszolt, juhú, minden klappolt. Ausztráliában rengetegen utaznak fel-le, körbe-körbe, sokan feladnak hirdetést, hogy útitársat keresnek. ilyenkor megosztlik a benzinköltség az utasok közt, van társaság, mindenki célba ér, mindenki jól jár.
nagyon örültem Rob, szent nevén Shaanti sms-ének, miszerint mehetünk vele. olyan gyorsan és egyszerűen összejött a dolog. igaz, már ennél az első sms-nél megjelent egy furcsa, kicsi, negatív érzés bennem. aztán, mikor másnap Shaanti eljött a Digger streetre, hogy találkozzunk és beszéljünk az útról, megint éreztem ezt. mivel azonban tökéletes fuvarnak tűnt, és nem egyedül voltam a buliban, nem akartam lefújni az egészet.
a hétvégét még a Digger streeten töltöttük, hétfő reggel könnyes búcsú, karkötőcsere, kisbuszba be, indulás. megbeszéltük, hogy nem rohanunk, így elmentünk a Fairy Fallshoz, aztán Kurandába. ami kicsit fura volt, hogy Rob rögtön induláskor elkért tőlünk 100-100 dollár benzinpénzt, azzal, hogy majd vezetjük a füzetébe a költségeket. ja, és hogy 200 dollárra is felmehet az összeg, de majd meglátjuk. nem vagyok tisztában a benzinárakkal, az autója fogyasztásával, de azért összenéztünk Shoval. Kurandában összefutottunk Rob 3 barátjával, egy csajjal, annak a bátyjával meg a pasijával. hippik, természetesen. elég lenézőek voltak velünk kettőnkkel, ugye nem kell magyaráznom, milyen ellentmondás ez?!
estére elértünk Hot Springsbe, ahol Rob elég zavaróan próbált minket rávenni arra, hogy menjünk be a meleg vizes fürdőbe, próbáljuk ki. igen, lehet, hogy soha többé nem megyek oda (mérsékelten volt izgalmas, szóval valószínűleg nem megyek többé:D), de mivel aznap már fürödtem eleget a vízesésnél, nem volt kedvem beülni a forró vízbe, ahogy Shonak sem. másnap amúgy kipróbáltam az egyik medencét, láblógatás szinten, de nem mondtam el neki. az „olyan lelkesek voltatok, hogy eljöjjünk ide, aztán ki sem próbáljátok a vizet, pedig ez gyógyhatású, nagyon jót tesz nektek. ha annyi idősek lesztek mint én, majd tudni fogjátok, hogy nem mindig azt kell csinálni, amit szerettek, hanem azt, ami jót tesz nektek. én például szeretem a fagylaltot, de tudom, hogy árt az egészségemnek, így nem eszem.” prófécia mindkettőnket kiakasztott. Rob/Shaanti amúgy 62 éves, „hippi”, a kisbusza pedig a háza.
a fene nagy szabadságába nem fért bele, hogy Sho hozzáérjen az autójában lévő álomfogóról lógó tollakhoz, mert a kezén lévő olajok beszennyezik, a lábunkat ne tegyük fel, csak, ha, ne lépjünk fel az autóba, csak miután, ezt ne csináld, azt ne csináld, csak miután, csak abban az esetben. persze, szó sem volt arról, hogy ne tiszteltük volna az autóját, a tulajdonát. csak valahogy inkonzisztens volt a történet. amikor a tök tiszta, kikészített hosszú ujjúmra közölte, hogy a szennyest ne hagyjam elöl, mert büdös, ad egy zacskót, tegyem abba, akkor azért elnyílt a szemem. apróságnak tűnik, de valójában ez az ember nem létező, negatív dolgokat kreált. és mindemellett folyamatosan jöttek a „ha majd ennyi idősek lesztek” kezdetű mondatok. amiről az a véleményem, főleg, mivel a korosodó TESTről van szó, arról, amin kifog az IDŐ, hogy senkit nem azért tisztelni és nem fogom igaznak elfogadni, amit mond, pusztán azért, mert régebben öltött a lelke fizikai testet mint az enyém. elfogadom, hogy mást és bizonyos területeken többet tapasztalt nálam, ám nem tudhatja, én miket éltem meg és milyen tudásom van. persze ez fordítva is igaz. én sem mondom neki, hogy „majd ha felébredtél, öregem, akkor majd tudni fogod ezt meg ezt”, mert akkor ugyanilyen fenntartással kellene kezelnem önmagamat is. ez nem pálya, na. ja, és folyamatosan tablettákkal meg táplálékkiegészítő cseppekkel tömte magát.
úton; Fairy Falls; a busz belülről; Hot Springs camping vicces madárral; Hot Springs, a busz; Mission Beach; Paradise Waterhole
kedden Mission Beachnél álltunk meg – ott volt a „büdös a szennyesed” incidens – ahol nekem is meg Shonak is mondta, hogy hát minek ide fürdőruha, ami kicsit sok volt. ő nyilván pucéran fürdött mindenhol. ami rendben is van, Adams Damnél csomóan csinálták, nem zavart, mert természetes volt. aki ezt a szabad és elfogadó környezetet másra használta, például Nina, aki csipkebugyiban meg egy elöl megkötött ingben, melltartó nélkül rohangált, a nőiességét erőltetve hangsúlyozva, az kitűnt, mindenki észrevette, hogy nem természetes a viselkedése. ahogy Shaantié sem volt az.
Mission Beachen kerestünk egy kávézót, mert muszáj volt interneten elintéznem pár dolgot. hja, ekkor volt az, hogy reggelre az ausztrál telefonom is bedöglött, a magyar ugye még Cairnsben szétázott, a laptopom használhatatlan volt, forgott a képernyője körbe-körbe. a kávézó felé menet leszakadt a lábamról a kedvenc szandálom, amit még Párizsban vettem 5 Euróért, mikor legutóbb meglátogattam Amit. persze az út túloldalán, pontosan szemben velem volt egy cipőbolt, szóval gyorsan pótoltam a hiányt. de valahogy túl sok volt már az intő jel, a hátráltató tényező, mintha minden meg akart volna állítani. mondtam Shonak, hogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam a fazonnal, nem akarok Byron Bayig összezárva lenni vele. ráadásul iszonyú lassan haladtunk. a kávézóban cseteltem Jojoval, vázoltam a helyzetet, ő pedig mondta, hogy Townsville-ben, ami a következő tervezett állomásunk volt, legyek a szüleinél. Sho ekkor még azon az állásponton volt, hogy neki is rossz érzése van, de már fizettünk egy százast, ő meg el akar jutni BB-be. amikor a kávézóból kijövet mondtam Robnak, hogy kaptam egy meghívást Townsville-be, lehet, LEHET, Hogy én ott kiszállok, teljesen kiakadt, felemelte a hangját, olyanokat kérdezett, hogy mégis, honnan ismerem ezeket az embereket, meg nem ebben állapodtunk meg, és nagyon megbonyolítom a dolgokat – mindezt vészjóslóan. akkor döntöttem el, hogy biztosan kiszállok Townsvillenél. Sho telefonján smseztem Joval.
éjszaka Crystal Creeknél kempingeztünk, szóval megint nem jutottunk semeddig se. reggel, induláskor Rob beletolatott egy jókora fába, egyszerűen nem vette észre. újabb MEGÁLLJ! jel. 4 órán keresztül ragasztgatta a betört hátsó szélvédőt, újabb adag ragasztószalagokat kérve a kempingezőktől és az odaérkező vadőröktől, vagy nem tudom, hogyan hívják őket. mindenesetre aboriginalok voltak, az egyikkel nagyon jót beszélgettem a munkájáról, ami az ő olvasatában szintén pr. Shonál itt telt be a pohár, ezalatt a 4 óra alatt, meg nem akart veszélyesen utazni. megállapodtunk, hogy ő is kiszáll velem. Townsville-ben megálltunk egy bevásárlóközpontnál, megvettem a legolcsóbb okostelefont, hogy netezni is tudjak, a parkolóban pedig nem szálltunk vissza a buszba, megmondtuk a pasinak, hogy minket itt vendégül látnak, maradunk. a legelső (!) mondata az volt, hogy rendben, de semennyit nem ad vissza a pénzünkből. mondom, szóval ellopja a pénzünket? mire ő, hogy mi lopjuk az ő idejét. meg nem ebben állapodtunk meg, ilyen meg olyan vagyok, különben is, az útiköltség első részletét kifizettük, örüljünk, hogy nem kérte el egyben az egészet – ilyesmiről nyilván szó sem volt ezelőtt. és, én olyan tapasztalatlan vagyok, játszom az emberekkel, és majd ha olyan idős leszek mint ő... erre azt válaszoltam neki, hogy mindig, amikor elítél valakit, az olyan, mintha tükröt tartana magának, amire meglehetősen óvodás módon reagált, kb a „nem, mert neked tartok tükröt” volt a válasza. na, mindegy, otthagytam, mondtam, hogy köszi az eddigi fuvart, legyen biztonságos útja. Sho visszament hozzá, mert akart még vele beszélni, elmondta neki, hogy az a tény, hogy a pénzt megtartotta, mindent megváltoztatott, mi egyszerűen csak nem éreztük úgy, hogy vele kell mennünk, de persze nem jutott el a megfelelő helyre az információ.
Shaantinak így lett pénze meg ideje, két olyan dolog, aminek köze nincs se a szabadsághoz, sem a valódi élethez. ennyit a hippikről, meg a kategorizálásról. ezt sem a ruha teszi. (jaj, most eszembe jutott a kedvenc viccem. tudjátok, fárasztottalak vele eleget titeket: megy a ruhat az erdőben. jön vele szembe a nyúl, a ruhat keresztben lenyeli. jön vele szembe a farkas, azt is megeszi. jön vele szembe a medve, hát felzabálja azt is sec-perc. aztán jön az ember, azzal azonban nem tud mit kezdeni. miért? hát mert nem a ruhat eszi az embert! gyáááááááááááááááááááá, imádom!:D)
Jojo szülei az egyetemen dolgoznak, odabuszoztunk, az anyukája ott vett fel minket. ez volt szerda délután. (igen, több mint két nap volt Cairnsből eljutnunk Townsville-be, ami amúgy egy kb. 3 órás út.) gyönyörű ház, jó kaják, cuki kutya, medence a kertben, biciklizés a városba, napsütés, feltöltődés.
Jojo szüleinek lég jó kis medencéjük van; Dizzy kutya; padlizsán Jihong (Jojo anyukája) kertjéből; Jojo családja, Sho és én; mangosten
Jojo apukája picit pushy. vagyis csak szimplán pushy. a vele/velük való találkozás nagyon hasznos volt, mert szembesített azzal, hogy mi vár majd otthon, illetve egyelőre még a civilizált világban. „a tanulmányaid vagy. a végzettséged vagy. a munkád vagy. az adataid vagy.” mindent százalékokban akart tudni, mondta, hogy ki kellene számolnom ezt és ezt a százalékos adatot. mondtam, hogy nem. elkerekedett a szeme. mondtam, hogy nem érdekelnek ezek az adatok, így nem tudom és nem is fogom tudni őket, arra meg, hogy mit változtatott rajtam az itteni utazás, azt válaszoltam, hogy megtanultam nemet mondani. pár hónapja egy hasonló beszélgetésen fülem-farkam behúztam volna, hogy nem tudom a magyar GDP-t, meg hogy hány százalék keresztény vallású van az országomban. de nem érdekel. mert nem ez számít. és végre ki mertem ezt mondani, egy „idősebb, tanultabb” ember előtt. félreértés ne essék, kedvelem Jojo szüleit, nagyon kedves és jófej emberek. pontosan erről van szó: attól, mert „fiatalabb” vagy, meg mást tanultál, vagy épp' nem tanultál, más a munkád, nincs munkád, más érdekel, attól még vagy valaki, vannak emberi kapcsolataid, lehet jó viszonyod bárkivel.
Sho nagy nehezen talált magának egy fuvart BB-be, egy kedves, mosolygós, Gail nevű lány vette fel szombaton. jó hippihez híven neki is gyapjas volt a lába – nem tudom, ez tényleg olyasmi, amit nem tudok megszokni és nem kívánok követni.:D én pedig vasárnap repültem Sydneybe, és nagyon jó kis hetünk volt Jojoval. ja, a gépem – hála Istvánnak, aki javasolta, hogy indítsam el csökkentet módban – megjavult, rendbe tettem a dolgaimat, főztem (például curryt, életemben először), sétáltam, meglátogattam Elerit Manlyben, vettem egy új bőröndöt, mert annyi cuccom lett, hogy nem férek be abba, amivel kijöttem. szerveztem magamnak wwoofolást Launcestonhoz közel. amin már túl is vagyok, aztán irány Hobart, itt találkoztam Jojoval. erről majd a következő posztban. szóval kaptam lehetőséget felkészülni mindarra, ami vár majd otthon, gyakorolhattam, hogyan mondjak nemet, és érdekes módon a Robbal való konfliktusomnál sokkal kevésbé lettem ideges, mint szoktam. általában remegek és sírok is, de most ez elmaradt, nem mondom, hogy teljesen nyugodt maradtam, mert azért megviselt, de sokkal jobban viseltem, mint az eddigi a hasonló szituációkat. ami még fontos, mert ízelítőt ad abból, mi mindenre vagyunk képesek, ha nyitottak vagyunk: Zsófival leveleztünk, hosszú választ írtam a hosszú levelére, mikor otthon éjszaka volt, így reggel olvasta el. a válasza azzal kezdődött, hogy velem álmodott, és elmondtam neki azt, amit a levélben leírtam. hát nem fantasztikus?!
Jojo kipróbálta a TimTam szívószálat; úton Manly (Sydney egyik külvárosa) felé; a zöld currym; Mere & Joe; a cucchegyemmel; Joe esküvőre készült; reggeli
tanulság: amit Kata kommentelt is nekem a FB-on, amikor Mission Beachnél kiírtam, hogy mi a helyzet: mindig hallgass a megérzéseidre! mindig, minden körülmények között.
tanács: lsd. a tanulságot:)
