a következõ állomás Darwin. ezt a blogpostot a reptéren és a gépen írom. a Cairnsben eltöltött idõ életem meghatározó pár napja volt.
az utolsó napomon Elerival (akinek szintén az utolsó napja volt) elmentünk egy hajóútra a korallzátonyhoz. a legolcsóbb utat választottuk, és
- szélcsend volt, kivételesen jó idõ
- a lassú hajó helyett, amivel mentünk volna, egy sokkal gyorsabb vitt ki minket
- finomakat ettünk
- pár centivel lebegtem a korallok felett
- Eleri gyönyörû fotókat csinált
- teknõst akartam látni, és igen, láttam egy hatalmasat (ahogy a kolibrik is folyton ott repdestek a Digger streeten, mert látni akartam õket.)
- elhatároztam, hogy nem leszek többé tengeribeteg, és nem, hogy nem voltam az, de minden pillanatát élveztem a hajóútnak. csodálatos volt. az óceán különbözõ kékjei, a napsütés, a vízpermet, az albatroszok
a búcsúestémen láttam magam elõtt egy rajzot: egy szívet, benne egy szemmel, körülötte sugarak. nagyon egyszerû minta volt. tudtam, hogy ez a következõ tetoválásom, és Mattea kell, hogy megcsinálja. és elindult a dolog, azonnal mindenünk meglett, ami kellett hozzá: Mattea tetoválótintáját megszereztük Chloe bezárt szobájából (a betörésnek egy tükör áldozatául esett), Esther adott tût, Bonnie ragasztószalagot, amivel a tût a nyélre (konkrétan egy kanálra) erõsítettük, Oli hozott vazelint, nálam volt fertõtlenítõszer. szóval minden egyben volt, mert a dolgok így mennek.:) akartam és megteremtettem. Ezra még jön nekem egy tetoválással.
Barron Falls: *, Gabes, Oli, Chris; waterfwalls: Julio, *, Ez; Jacob, *; Bonnie, Jacob; the reef (photos by Eleri); Digger Tattoo: *, Mattea (photos by Bonnie)
azt hiszem, ideje megköszönnöm mindennek és mindenkinek, hogy végre itt lehetek: anyámnak, aki azt mondta, hogy szörnyen örömtelen ember vagyok, hogy soha nem lesz belõlem senki. mindenkinek, aki csúfolt, nevetwtt rajtam, amiatt, ahogy kinéztem, amilyen zenét hallgattam. azoknak is, akik fizikalilag bántottak. akik lehülyéztek. akik nem ismerték el a munkámat, a tehetségemet, az eredményeimet. azoknak, akik lustának tituláltak. ezek mind az épülésemet szolgálták, és ezeknek köszönhetõen értem el most végre erre a pontra. hogy tudom, hogy nem vagyok lusta. sõt. hogy képes vagyok nagy dolgokra. hogy tudok igazán szeretni. hogy tudok örülni a legkisebb dolgoknak is, sõt, hogy tudok örülni, naphosszat, sokmindennek, sokszor kicsit, sokáig, egyáltalán. hogy napról napra szebbnek látom magam. hogy végre látom az emberek szépségét. gyönyörű, csodálatos emberek vannak körülöttem, akik ragyognak, és imádom õket. de a vadidegenekben is mindig felfedezek valamit, amitől szépnek látom őket, bárkiről is legyen szó. kipróbálhatjátok ezt ti is: a legegyszerűbb, ha mindenkinek a szemét nézitek. ott biztosan meglátjátok a szépséget. kitaláltam egy jó kis gyakorlatot: mindenkinek megnézem a szemét, hogy milyen a tekintete, és magamban mondok rá egy pozitív jelzőt. pl.: eltökélt. odaadó. bájos. erõs. az ember nem más, mint egy óriási adag potencia, építõ, kreatív energia, amit csak meg kell tanulnia kiengednie magából.
íme a hely, ahol életemben a legtöbbet fejlődtem, a legrövidebb idő alatt:
(photos by Eleri)
minden embernek megvan a maga szerepe az életedben, ahogy te is más és más szerepet töltesz be a különbözõ emberek életében. tehát, van, aki megbánt, van, aki kigáncsol, van, aki megsimogat, van, aki mindenben támogat. te pedig van, akit kigáncsolsz, van, akinek hazudsz, van, akit a körülményektõl függetlenül szeretsz. remélhetõleg idõvel a negatív tetteid elmaradnak. emlékszem a haragra, amit Gergõvel kapcsolatban éreztem, és emlékszem a pánikra, amikor nyáron a szakítás miatt olyan beteg voltam. emlékszem arra a pillanatra, amikor megfordult a fejemben, hogy tényleg komoly gond van, és nem tudom, hogyan mászok ki belõle, hogy meggyógyulok-e. de onnan egyenesen ide, Ausztráliába vezetett az út. itt végre megértettem, amirõl Gergõ annyit mesélt nekem. megértettem, miért volt olyan állapotban, amilyenben. hogy miért alakult így a kapcsolatunk.
és ha már a fiúknál tartunk: az elsõ napjaimat Cairnsben Ezra határozta meg. õ volt az elsõ, aki odaült hozzám, kérdéseket tett fel, fõzött nekem egy tát. (késõbb elmondta, hogy a nagymamája tanította meg arra, hogy ahhoz, hogy valaki otthon érezze magát nálad, elsõ dolgod legyen adni neki egy csésze teát. mûködik. annyira apró dolog, és mennyire csodálatos!) szóval. nem mertem a szemébe nézni. sosem láttam még azokhoz a szemekhez hasonlót. kapuk egy másik dimenzióba. éreztem, hogy ha ott belépek, sosem lesz már semmi olyan, mint elõtte volt. ezért sokáig féltem a szemébe nézni. de aztán szerencsére ez megváltozott. és annyi energia szabadult fel bennem, annyi újat láttam és tapasztaltam mellette néhány óra alatt! hálás vagyok neki. megtanultam, hogy nem minden vonzalom szexuális jellegû: együtt aludtunk a tetõn - a nagyobbik öccsével, Gabesszel és olykor Chrisszel egyetemben - átöleltük egymást, napközben is sokszor voltunk fizikailag nagyon közel, de soha semmilyen szexuális felhangja nem volt ennek a közelségnek, az érintéseknek. azt hiszem, amiért vele mégis más volt a kapcsolatom, az amiatt volt, hogy neki, Inza távollétében szüksége volt a nõi energiákra, nekem pedig, mivel nagyon régóta nagyon távol vagyok Áditól, szükségem volt a férfi energiákra. megadtuk ezt egymásnak, így helyrebillentettük valamellyest egymás egyesúlyát.
Ezra olyan egyébként, mint egy kis erdei tündér: sugárzik, egyben van, mosolyog a szeme, nyugalmat áraszt, cuki kis pofija van. mint a mesében, komolyan.
amire még nagyon jó volt az, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz, az az, hogy gyakorolhattam a féltékenységgel való leszámolást. mert a féltékenység nagyon komoly gond az életemben. Ezra barátnõjérõl láttam képeket: az a lány elbûvölõ. gyönyörû szép. tiszta. sosem találkoztam vele, mégis, úgy érzem, hogy szeretem. nagyon furcsa és nagyon jó érzés ez. minden nap hatalmas meglepetések érnek és mindig tanulok valami újat. Matteat sem kedveltem, mikor elõször megjelent a Digger streeten. de aztán tudatosan változtatni akartam ezen. így megláttam, hogy hasonló problémái voltak/vannak önmaga elfogadásával, mint nekem. 19 éves, de ezerszer jobban kihasználja a neki megadatott tehetséget, mint én. azt hiszem, ezért éreztem féltékenységet vele kapcsolatban. de már nem érzek. annyira erõs, tudatos, tehetséges csaj, a szemébe nézel, és azt gondolod: nincs lehetetlen. csodálatos.
és itt van Bonnie, aki egybként is nagyon szép, de amikor beszél, tanít, megosztja a tudását, pillanatról pillanatra szebb lesz, és olyankor úgy érzem, hogy õ a leggyönyörûbb teremtés a földön. és ragyog. õ az elsõ ember, akinél látom az õt körülvevõ energiamezõt. fantasztikus.
having fun reading my blog post, Bonnie? :) you're awesome! pls tell the guys that i love them a lot! and i miss you all! és olykor, egy-egy pillanatra Sárira, máskor meg Amira emlékeztetett. nem mintha bizonygatnom kéne bármit is, de tudom, hogy az Ezráról leírtak kérdéseket vetnek fel. szóval: Bonnie iránt hasonlóan érzek, mint Ezra iránt. ugyanúgy elbûvöl, magával ragad, iszom a szavait, jó érzés a közelében lenni. ez olyan vonzalom, amit eddig ritkán és sokkal kevésbé intenzíven éreztem csak.
jaj, és a többiek. az a sok gyönyörû, imádnivaló hippi. Oli, aki erõs, találékony, tiszta tekintetû, (8 általános, folyamatos önképzés, elképesztõ intelligencia, házimozirendszer írásvetítõbõl - ah, mondjátok, hogy csak az lesz ember, aki egyetemet végez!) Eleri, aki szép, tudatos és öntudatos, sportos, határozott, Mark, akinek kacagnak a szemei, és a belsõ tûzrõl mesél, Gabes, aki 17 évesen többet tud a világról, mint én most, és vicces és impulzív, és a tesója, aki 16 évesen elképesztõ infók birtokában van, és olyan kis édes, hogy folyton meg akarom ölelni, és annyi mindenki volt még, Chloe, Jack, Jacob, Robin, Martin, Nina, Esther, Sky, Steve, másik Steve, Chris, aki csodálatos, hatalmas szíve van, bátor, egyenes. annyira sokat jelentenek nekem. amikor elbúcsúztam tõlük, a családomtól búcsúztam el. egy olyan városban, aminek a létezésérõl sem tudtam. és ahova visszamegyek a teljes napfogyatkozásra. amirõl szintén nem tudtam eddig.
ah, és a szemek! mindenkinek (!!) világos szeme van. kék, szürkés kék, zöldes kék, vagy világos, aranybarna. itt az én színváltós szemem is folyton zöld, és egész világos. nem tudom, miért van ez, de érdekes.:) mindig vonzottak a kékszemûek. és a zöldszemûek.
Gabes, Ez, Oli, Chris, Mark, Mattea, Bonnie
amiben biztos vagyok: fel kell vérteznem magamat a "támadások" ellen, stabillá tenni a magas energiaszintemet. mert tudom, hogy sokaknak furcsa, ami történik velem, más leszek, és az ember úgy mûködik, hogy a másik embertõl szedi el a szükséges energiát, tehát sok negatív behatással kell számolnom. nem gonoszságból vagy rosszindulatból - egyszerűen csak így működünk. tudom, hogy nehéz igaznak elfogadni olyasmit, amit nem tapasztaltunk személyesen. vigyáznom kell magamra, biztosnak kell lennem magamban. eltántoríthatatlannak kell lennem.
nem tudtam, mi az, amit keresek, mikor elindultam Ausztráliába. direkt nem határoztam meg semmit, nem állítottam fel elvárásokat. de megtaláltam, amit kerestem. az események egyre gyorsabban követik egymást, egyre meghatározóbbak. minden felpörög. mi vagyunk a kritikus tömeg. megtaláljuk egymást, földrészeken, idõzónákon, különbözõ kultúrákon át. nem számít, milyen életkorban vagyunk, vagy mikor ébredtünk fel. összetartozunk, erõsek vagyunk, és elhozzuk a változást.
hallgassátok meg ezt, aztán szóljon, aki magára ismer!
olvasásra pedig ajánlom James Redfield, A mennyei prófécia c. könyvét.
tanulság: ha nyitsz, megkapod a lehetõséget a változásra.
ui.: hja, és az élet tanít: a sok tárgy, kacat, ruha, tök felesleges. fel kellett adnom a carry-on bõröndömet, mert a megengedett 10 kg cucc helyett 16 volt nálam. megtanultam a leckét. egyébként éreztem, hogy ki kellett volna fizetnem a repjegy foglalásakor a bõrönd árát, ami jóval olcsób volt, mint a helyszíni díj, de nem tettem. hát ennyi, hallgatni kell a megérzéseinkre, nem véletlenül kapjuk õket.
