na jó, mégsem az volt az utolsó poszt, amiben azt írtam, hogy az az utolsó poszt. :)
először is: aki azt akarja, hogy ebben az országban maradjak, az adjon nekem koncepciógyártó, stratégiatervező, szövegírói munkát, sok pénzért! aki nem akarja, hogy az országban maradjak, vagy csak szeretné, ha nagyon jó lenne nekem, az adjon pénzt, hogy elhúzhassak indonéziába! a repjegyre elég, majd kerítek melót.
következő lépésnek meg valaki végre már az utamba lökhetné az emberemet. mert tényleg rohadtul UNOM a béna kapcsolatokat, a szakításokat, a falakat, az őszintetlenséget, illetve azt megkapni, hogy milyen szeretnivaló, szeretetre méltó lány vagyok, miközben nem szeretnek. (a minap, mikor nem tudtam aludni, valamelyik csatornán az éjszaka közepén leadták a "minden végzet nehéz" c. filmet, és hát ugye keanu reeves szép, nézni kell - ebben mondja jack nicholson diane keaton-nek, hogy "erica, te egy szeretnivaló nő vagy" - nagyot nevettem ezen, igen, tudjuk, megtanultuk már, nincsenek véletlenek.)
na, de ami elég jó a legutóbbi szakításban, hogy megkönnyebbültem. sokkal felszabadultabb vagyok. újra tudok pozitív lenni, pedig ez a képesség, attól féltem, teljesen kiveszett belőlem. az utóbbi hetek, de inkább hónapok iszonyú rosszul teltek, semminek nem láttam semmi értelmét, nem volt kedvem igazából semmihez, dolgoztam azon, hogy jó legyen a kapcsolatom. amit visszagondolva tök feleslegesnek tartok. nem látom, mi értelme volt ennek a fél évnek. legalábbis az elmúlt két hónapnak, azon kívül, hogy szarul érezzem magam attól, hogy nem tudom, mi a baj, hogy mit tegyek még - mert együtt lenni jó, de az azon kívüli időben csak aggódom. na jó, talán az volt az értelme, hogy most átgondolom ezt is. és látom azt, hogy igazából csak az történik, ami várható volt: megváltozik az életem, néhány ember eltűnik belőle, változik a munkám, stb. bár az igaz, hogy egyelőre olyanok tűnnek el, akikről nem gondoltam volna, hogy ekkorát csalódok majd bennük, míg más barátoknak meg, akiket kb. látni sem akartam, miután hazajöttem, meglepően jó a közelükben lenni.
furák a kapcsolatok az életemben. egyszer voltam szerelmes. bármire képes lettem volna érte, tényleg, bármeddig elmentem volna. valahogy így (valójában nem egészen így, de épp' meghallgattam a gecigránátísott flourtomi verziót, így aztán...), jó nyálas, hejj:
pedig valami ilyesminek kellett volna lennie (egy kis sunshine-lollipops-and-rainbows-zal megdobva):
de vége lett. és nem tudom elképzelni, hogy lesz még olyan érzés az életemben, mint az volt. innen nézve elképzelhetetlennek tűnik. és azt sem tudom, hogy akarom-e, képes vagyok-e még rá. nem értem, miért kellett azt éreznem anno az első randin, hogy össze lettünk kötve, egymásnak szánva, és ha lesz gyerekem, annak ő lesz az apja? igen, ez most sablonosan hangzik, de nagyon érdekes, végtelenbe vezető pillanat volt az akkor: benne volt az egész hátralévő életem. az ausztráliában megtapasztalt, újfajta bizonyosságom első megnyilvánulása volt. amiatt a hülye pillanat miatt nem értem a történteket, és amiatt nehéz leszámolnom ezzel. minek van ilyen érzés, ha nem igaz? azt hiszem, az jobb, ha csak leszámolok vele, és bízom benne, hogy egyszer talán majd megértem.
életem 3 legjobb hónapja után (= ausztrália) tehát életem két legszarabb hónapja jött. oké, ez túlzás, mert voltak cifra dolgok az elmúlt majdnem 30 évben, de azért ez dobogós. viszont most, hogy már nem a sötét kis vermemben vackolok, és kicsit kitisztult a fejem, át tudom gondolni a jó dolgokat is, amik velem történtek, látom az előremutató jeleket, meg magát az utat is végre, újra - mégsem vesztettem el, mégsem vesztem el. van például új felfedezésként olyan csodálatra méltó ember az életemben, akit a munkám révén ismertem meg, látok fejlődést pár hozzám közel álló emberen, újra működnek a kreatív energiáim, hímzek, imádok főzni, és rájöttem, hogy amikor a legelkeseredettebb vagyok, akkor is csak bele kell néznem a szemembe a tükörben: az végleg megváltozott, már mindig zöld. (ausztrália előtt színváltós volt, leginkább barna, ritkán zöld.) ez jelzi azt a változást, amin keresztülmentem.
jaj, és van új szuperképességem. pár napja elalvás előtt, mikor becsuktam a szemem, mindent láttam magam körül, tisztán. csak más színekben, mint nyitott szemmel. igen, tudom, lehet erre mondani, hogy a szoba emlékképe, csak képzelődöm, bla-bla-bla. de én szerencsére megtanultam, hogy az ember bármire képes. csukott szemmel látni tehát teljesen normális. oké, beismerem, eléggé megijesztett ez az élmény, ezért gyorsan véget vetettem neki. pedig izgalmas. csak nem akarok olyasmit látni, amitől félek. mert van olyan. de annak eddig csak a hangját hallottam.
a lényeg, hogy kicsit kell még nem itt lennem - nem tervezem, hogy örökre elmegyek, de leginkább azért nem , mert nem tervezek ilyen hosszú távra, főleg, hogy jó hosszú ez az életem.
ugye:
szóval tényleg úgy van ez, hogy nagyon mélyre kell guggolni, hogy aztán magasra lehessen ugrani. tudjátok, fel: csillagokat markolászni, meztelenül futni az unikornisokkal versenyt a távolabbi szivárványig, meg felhőbundában salsázni Ken babával a Szaturnusz tornácán. life's fun, csak ezt kell megtanulni
ezt pedig már a bejegyzés megírása után találtam, szervesen nem tudom beilleszteni, csak idebiggyesztem a végére. nagyon kifejező (igaz, az az "egy nekünk mindig kettőt jelent" annyira nem tűnik logikusnak). balogh béla beszél sokszor arról, mennyire beszédes a magyar nyelv, amúgy. lássuk: "a legfontosabb elem az univerzumban a SZERelem, az EGY nekünk mindig kettőt jelent: ezért csak EGYütt lehet! ne feledjétek: a szerETET, a gyűlÖLET."
