egyszer rájöttem, hogy bármire nézek magam körül, látok egy mosolyt. felrajzolva, vagy a tapéta mintájából kivéve. akárhol. ha pedig nem látok, akkor változtatok a nézőpontomon, elfordítom a fejemet, más szögből nézem az előttem lévő bármit, és igen, akkor is találok egy mosolyt. a fontos ebben az, hogy nem a dolgon változtatok, hanem magamon. meg még egy rakás fontos felismerés, ami egy ilyen apróságból növi ki magát.
hát, ez rohadt régen volt. nem tudom, min múlik, hogy képes vagyok-e úgy látni a világot, vagy csak úgy, ahogy ma. mert ma unom és elegem van és beszorítva érzem magam valahova, ahol nem akarok lenni, és elvágyódom és szörnyű a hiány is.
meg hát baszki, 31. még mindig. hol vannak már a fesztiválkommunikációk, a gyűlölt gimis napok, hol van Perdi, Éger, Akác, az összes pöcs, meg azok, akikkel én voltam az, meg a boroskólák, a vodkadzsúzok. hát most így tényleg nem tudom, mi van.
az amúgy tök vicces, hogy életemben először van olyan pasim, aki nem idegesít. semmi nem idegesít benne. ez már-már ijesztő. jóság mondjuk eléggé.
ahogy ezek a fura hangulati és gondolati hullámok is viccesek. hogy összefüggés nincs a mondataim közt, az is biztos.
a cím amúgy idézet a szép emlékű touch c. sorozat egyik részéből. ezt a többit meg szintén jó régen írtam, csak abbamaradt a posztírás:
a határaidat át kell lépned, ha valódi interakcióra vágysz. ha vágysz igazán közel kerülni másokhoz. de a legmerevebb határok mégiscsak benned vannak. és észre sem veszed őket. így aztán, mikor a közelükbe kerülsz, meglepődsz a létükön, és boldogan kezdheted lebontani őket. de azt hiszem, túl sok tényező van, ami észrevétlenül újabb falakat húzhat fel benned. örökös lenne a bontás-építés? csak nem.
egyedül nehéz magamra reflektálnom.
de még mindig vannak tiszta pillanatok, amik összekötnek önmagammal.
Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel. - Márai Sándor
és mégis, a végén megintmindig csak ez a kérdés: what the hell i'm doing here?!
---
na, hát ez ilyen szétesős nap. Asimov Teljes Alapítvány-Birodalom-Robot Univerzumát is kiolvastam, egy évbe telt, most nem tudom, mit olvassak. a scifi nagyon fasza dolog, a Kindle isteni találmány, a húgommal meg a macskámmal élek, egy éven belül meghalt a második kutyánk, mérgezésben, bassza meg, abban a pillanatban, ahogy mi elköltöztünk, inkább kinyírta magát, azt hiszem. szóval most akkor így mi van? tanulságot nem találok.
