a nem-kellés érzése. sokszor látom, észlelem magam körül is. erőt kéne adjon, meg kitartást, hogy van, akinek még annál is szarabb mint nekem (jó, nem nehéz, egy elkényeztetett budai középosztálybeli vagyok, akinek van mit ennie és minden végtagja ép), mégis látszólag optimista és jól van, csinálja, érzi, megy. de inkább csak még jobban kétségbe ejt ez.
ami kint alapértelmezett volt, azért itt meg kell küzdeni. kell a visszacsatolás, a megerősítés. a magamba és a szeretetbe vetett hitem ott nem volt kérdéses. itt napról-napra újra kell élesztenem. akkor is, ha ez van körülöttem:
és hát sajnálom, de már a sírással küzdök, ha ölelést látok meg kéz-a-kézbent. önsajnálat rulez. mindennek vége mindenki hazudik. haza hova haza vagy haladás. örök április. dobálózunk a nagy szavakkal minden merész és zseniális közben minden csak elad akar tukmál sablon birka agymosás sekélyes szeretettelen olcsó megfizethetetlen anyagi anyagias elcseszett. nem lesz itt már semmi, talán máshol sem. a remény bedöglik, én is, az asztal alá, nyüszögök és csak nézem a lábfejem, semmire sem akarok már gondolni.
hiányzik az együtt, a megosztás, az élmény, és ja, ilyenkor jön a harávagyfeszülveakkorúgyse. de itt még csak olyat se látok, találok, aki csak egy kicsit is, szóval mire is feszüljek. nincs húdee de még talán se. esélytelen ez az egész. az együtt, az el, a jól.
a jól látható utat belepte a rossz szelek hordta kosz, nem látom, merre megy, minden cikk, üzenet és jel másfelé mutató útjelző tábla, dönteni nem tudok, akarni sem. azt sem tudom, hogyan nézek ki igazából. hogy 80 vagy 60. meg hogy 30 vagy 15. szürke vagy barna. hogy mániás vagy depressziós. vadakat terelő vagy tűzoltó. hogy vagyok.
apa rothadó bélrendszere vagyok. úgy kihánynám magam.
ayahuasca, ja.
